Bújócska

Ezen a tavaszon Kim Dzsong Un észak-koreai vezető már sportot űz eltűnéseiből. Csak épp rossz időpontot választott ehhez a játékához: a koronavírus-járvány alatt a világ viszonylag kevéssé érdeklődött aziránt, hogy mi is történt Észak-Korea első emberével. Ne aggódjunk, rossz pénz nem vész el.

Kim Dzsongun látogatása halfeldolgozó üzemben, 2019. Szigorúan ellenőrzött fogási naplók Fotó: KCNA/Reuters

Hajlamos úgy tekinteni a nemzetközi közvélemény Észak-Koreára, mint valami egzotikus látványosságra, amelyet egy debil fia­talember irányít. A világ nem tud mit kezdeni ezzel a túlsúlyos, sajátos frizurát viselő és még mindig fiatal ázsiai politikussal. Pedig jobb lenne komolyan venni őt, jövőre tizedik éve lesz hatalmon. Amikor feltűnt, számos nyugati elemző arról cikkezett, hogy a rendszer régi nagy nevei egyszerűen megeszik reggelire, de nem így lett. A belépője igen hatásosra sikeredett. Huszonhét évesen ő volt az, aki megmutatta az „öregeknek”, hogy szerinte miként kell viselkedniük: még magukban se lázongjanak, ne szervezkedjenek, és továbbra is teljesítsenek mindenféle parancsot. Családjának egyik tagját, a nagybáty­ját légvédelmi ágyúval végezték ki, a fiatal vezető ezt találta megfelelő üzenetnek arra, hogy kordában tartsa a régi bajtársakat.

Ezzel a döntésével elérte, hogy honfitársai rettegve tiszteljék. Külföldön, akik még ma is csak legyintve mosolyognak, ha feltűnik a híradókban Kim Dzsong Un, azt tévesztik szem elől, hogy ő nem akar megfelelni az olyannyira kényes nyugati demokratikus és emberbaráti elvárásoknak. Ázsiai diktátorként ő más szabályok, elvek és hagyományok szerint él, mint tette azt apja és nagyapja is. Kegyetlen, veszélyes, kiszámíthatatlan személyiség, tökéletes önkényúr.

Észak-Korea a Földön az egyetlen kommunista dinasztikus diktatúra, ráadásul egy kivételesen zárt ország, amely ugyancsak megválogatja azokat, akik közvetlen közelről betekinthetnek a nagy és nehéz függönyök mögé. A kiválasztottak, akik már évekkel ezelőtt is jártak Phenjanban, most arról számolnak be, hogy a főváros megújul. Az észak-koreaiak maguk közt csak Phenhattannek nevezik a városközpontot, ahol egyre több égbe törő épület emelkedik. Kívülről mutatósak, de a felhőkarcolókban a gyakori áramszünetek miatt nemigen járnak a liftek. Egyre több olyan fiatalt látni, akik már szakítottak a Mao-zubbony viselésével, helyette divatos Zara és H&M ruhákat hordanak. Ez mind Kim Dzsong Un óvatos „reformjainak” köszönhető.

Hogy valamiképpen emelje az életszínvonalat, engedélyezte a piacokon az árusítást. Nem nagyban, csupán kicsiben. Például az otthon készített süteménnyel lehet kereskedni. Vagy a kerékpárgumi-javítás engedélyezett, sőt az önálló fodrásztevékenység is – számolt be róla könyvé­ben az új-zélandi újságírónő, Anna Fifield, aki jelenleg a The Washington Post pekingi irodáján dolgozik. Azok a határ mentiek, akik Kínában dolgoznak, mobiltelefonnal látják el a különböző városok bazárjait, igaz, egyelőre a széles lakosságnak nincs internet-hozzáférése. Úgy összegezhetjük ezeket a változásokat, hogy feltalálták a késő Kádár-kort, immár nem akadályozzák, ha egy észak-koreai többet dolgozik, és ezáltal bizonyos előnyöket élvez.

Kim Dzsong Un látogatása egy halfeldolgozó üzemben, 2019. Szigorúan ellenőrzött fogási naplók
Fotó: KCNA/Reuters

Kisebb „ajándékokért” szinte minden elintézhető, egy pakli cigarettáért például a vámos félrenézése vagy ügyintézők előtt fekvő akták elintézésének felgyorsítása. Magyarán a korrupció is megjelent a példás kommunista berendezkedésű országban. Igaz, a nagy többség – különösen vidéken – keményen dolgozik a betevő falatért, de már nem fordulnak elő olyan kiterjedt éhínségek, mint Kim Dzsong Il, az apa uralma alatt, amikor az emberek az árokparton füvet ettek. Egy esetben viszont keményen lecsap a hatóság: az állami funkcionárius szabályszerűen a fejével játszik, ha valamilyen „felforgató anyagra” bukkannak akár valakinek a mobiltelefonján, vagy az általa behozott DVD-ken vagy videókon, akkor nincs bocsánat. Ez lehet egy dél-koreai popszám, vagy egy tévésorozat a déli szomszédból, amelyen keményen bírálják az északi vezetést. Ezzel senki sem mer játszani, tudják, mi vár rájuk, ha egyszer kitudódik, hogy az ő hanyagságuk vagy megvesztegethetőségük miatt került be az országba ez a borzalmas másolat.

Érdekes okfejtést olvashatunk Daniel Tudornak, a brit The Economist újságírójának könyvé­ben arról a kérdésről, hogy Észak-Koreában miért nem létezik még a csírája sem az ellenállásnak. Nincs egy ellenzéki graffiti az utcákon, nem tudni egyetlen ellenzéki csoportosulásról sem, bár azt nem állítjuk, hogy a 26 millió észak-koreai állampolgár egyöntetűen egyetért a párt politikájával, de a csoportos tiltakozásnak nincs semmi nyoma. Ennyire ostobák lennének az északiak? Egyének akadnak, akik menekülni próbálnak Észak-Koreából, bár a nyugati statisztikák szerint Kim Dzsong Un vezetése alatt a külföldre távozók száma jelentősen csökkent. Vagy ennyire javult a határőrizet, ami kizárt, vagy tényleg sokan reménykednek a kedvező változásokban. Arról nem is beszélve, hogy létezik a hármas szabály. Ha valakiről kiderül, hogy engedély nélkül elhagyta az országot, akkor a hatóságok három nemzedéket büntetnek. Egyrészt a disszidáló szüleit, a házastársát, ha otthon maradt, és gyermekeit. Mindannyiukra munkatábor vár, amelyet csak kevesen élnek túl.

A brit újságíró által felkeresett számos Nyugatra disszidált észak-koreai elsősorban azzal válaszolt a fenti kérdésre, hogy a majd hetvenéves kommunista diktatúra olyannyira beleverte a polgárokba a félelmet a hatalomtól, hogy inkább nem gondolkodó rabszolgaként viselkednek. Ez az agymosó propaganda össztársadalmi hatása. A válaszok közül a másik lehetőség a személyi kultusz mint új államvallás, amely azt sugallja, hogy vezetőink isteni magasságokból szálltak le közénk. Márpedig istennel szembeszállni őrültség, ki meri ezt megtenni, hiszen bármelyik pillanatban lesújthat ránk, és porrá zúz.

A kritikus hangnem és az alkotó szemlélet már évtizedek óta a múlté. A kis ajtónyitással azonban megjelent az új veszély, a magántulajdon, amely több, mint a ruha, ami rajtam van. Egyeseknek több vagyonuk lesz, míg másoknak kevesebb vagy semmi. Ez alattomosan kezdi rágni a kommunista társadalom szövetét, ami akár elvezethet egy nem várt robbanásig is. Az új-zélandi újságírónő ebben bízik, bár erre utaló biztos jelet ő sem lát, csak reménykedik, hogy talán ő még visszatérhet egy olyan Phenjanba, ahol már nem kommunista párt uralkodik. Ki látta előre a Szovjetunió felbomlását vagy az arab országokban lezajlott változásokat? A világpolitikában mindig történhetnek meglepetések – állította Anna Fifield.

Észak-Korea a titkok és rejtélyek országa. Nyilván ez az uralkodó kommunista párt stratégiája, ami az elmúlt évtizedekben beváltotta a hozzá fűzött reményét. Információval csak a párt rendelkezik. Vajon Kim Dzsong Un szűk környezetén kívül tudja-e bárki is, hogy mi állhatott a Kedves Vezető két minapi hosszabb eltűnése mögött? Aligha. Így kedvére folytathatja a bújócskát. Ez is jelzi, hogy mennyire sötétben tapogatózik a külföldi hírszerzés Phenjan ügyében. Az észak-koreai kérdésekben különösen jól tájékozott szöuli lapokban is olyan kétes értesülések jelentek meg, hogy a phenjani vezető már valószínűleg halott. Erre csatlakozott rá az amerikai CNN hírtelevízió, amelyről tudjuk, hogy álhíreket sohasem terjeszt. Aztán Kim Dzsong Un a tavasz folyamán kétszer megjelent boldog észak-koreaiak társaságában. Bár fiatal kora ellenére jó eséllyel pályázhat egy idő előtti eltávozásra, különös tekintettel a családjában előforduló szív- és érrendszeri bajokra, azért mégsem kellene indokolatlanul halálhírét kelteni. Mert még hosszú életű lesz.