Élezd magad!

Szerényi Gábor rajza

A kis fekete doboz – apám világának hagyatéka – elmés szerkezetet rejt. Amikor még nem az eldobható borotvák korszakában éltünk, a régi cserélhető zsilettpengéket ezzel a „zsebguillotine” eszközzel ki lehetett élezni újra. Semmi elektromosság, csak egy precíz mechanika, kézzel működtethető. Három, forgatható, bőrszíjjal bevont felület, amelyen oda-vissza húzogatással a penge éle életre kel. Teljes tisztelettel mondom, Mahátma Gandhi szövőszékes kampányát idézi fel ez a szellemes kis készség. Polgári dacolás az emelkedő zsilettpengeárakkal, karakán privát szlogennel: „Élezd magad!”

Praktikus felszerelési tárgynak gondoltam, naiv lelkesedéssel megvettem a lépés-számlálót. Egy New York-i gyorséttermi lánc kínálatában adták – gyanakodhattam volna –, kellett érte enni egy egészségtelen, de a megfáradt turistának vonzó, olcsó menüt. A hasznosnak vélt mütyürt nagy óvatossággal nyitottam ki, kétszer is lefordítottam a használati utasítást, és az előírásoknak megfelelően üzembe helyeztem. Ütemesen, áhítattal lépdeltem a Central Park felé. Biztos, ami biztos, számoltam is magamban, hogy teljesen ellenőrzött legyen a kísérleti bevezető szakasz. Ötvenhatot léptem, számoltam, gondoltam, egy magyar történelmi dátummal nyitok. A lépésszámláló tizennégyet mutatott. Ejnye, no. Ez csak az első világháború éve. Megismételtem a kísérletet. Kicsit dobbantottam is minden lépésnél, hadd hallja ez az amerikai szerkezet, milyen a járása egy döngő magyar látogatónak. Ezúttal nem engedtem a 48-ból. Ám a számláló megbolondult (vagy eleve beszámíthatatlan), s ezúttal száztizennyolcat jelzett ki.

Sajnáltam kidobni a nyilvánvalóan totálisan megbízhatatlan mütyürt. Elajándékozni pedig ugye nem illik. Mementónak viszont nem foglal sok helyet. Emlékeztet a fölösleges tárgyak nemcsak szűnni nem akaró, de egyre gyarapodó áradatára. Ezekre egyébként ipari, kereskedelmi ágazatok épülnek. A korrektebbje nem szédít azzal, hogy „minden betegséget” gyógyít (tehát egyet sem), mint a vietnami balzsam. Megelégszik azzal, hogy felkelt egy igényt olyan tárgyra, amelyre egyébként semmi szükség nincs.

A dollárjelmintás, amúgy teljesen műszálas, tehát anyagában borzalmas zoknit sajnos nem vettem meg. Egy kis osztrák bolt pénztáránál araszoltam vívódva. Akkoriban hatása alatt voltam a Kacsamesék rajzfilmsorozatnak, ahogy a főhős Dagobert bácsi aranypénzek között úszkál, miközben a főcímdalt éneklik. Milyen vicces lenne egy ilyen zokni, rajta a sok S betű, hosszában kétszer áthúzva! Egy sörözői buliban ez legalább öt másodpercig mulatságos, gondoltam, s végül az utolsó pillanatban visszasuvasztottam a rágógumik és öngyújtók polcára. Hasonlóképpen jártam egy velencei jelmezboltban, ahol magamra öltve a pestisdoktorok történelmi köpenyét, mindenki, így magam is láthattam, ez az igazi énemet kifejező köpeny. Itt a mindig magas itáliai ár tartott vissza az esztelen költekezéstől. Pedig ha utcára nem is merészkednék ki benne, most magamra penderítve bámulhatnék ki önkéntes karanténomból (quaranta giorni!) a csukott ablakon át a vírussal viaskodó külvilágra.

Bevallom, megvettem egy olyan fekete szemüvegkeretet – műorr-álbajusz álarcot –, amit felvéve a reklámja szerint úgy nézhetünk ki, mint a legendás komikus, Groucho Marx. Ismerőseim egybehangzó véleménye szerint, amikor felvettem, ugyanúgy néztem ki, mint egyébként. Viszont nem került sokba.

Egy tiki-taki nevű csattogtatós játék (a jojó zajos rokona) szintén a hatvanas évek attrakciója, fénykorában társadalmi vitát gerjesztett, hogy az úton-útfélen bosszantóan hangosan használt szerkezetet esetleg be is kellene hatóságilag tiltani. Erre végül nem került sor, valahogy ráuntak a csattogtatók, kifutott a divatja.

A két fadarabból összeillesztett kaktuszt valahol a Távol-Keleten gyártatta egy kizsákmányoló, nyugat-európai lakberendezési világcég. Nyilván fillérekért tonnákat készíttetett szerencsétlen, csóró bennszülöttekkel. Amikor megjelent Pesten a termék, gúnyosan meséltem, hogy micsoda idétlen dolog ezt a fakaktuszt karácsonyfadíszként árusítani. A hatás ellenkező volt. Kolléganőm határozottan izgalomba jött: hol láttam, hol lehet kapni, szerintem van-e még belőle?

Be kellett látnom, hogy a marhaság elemi emberi szükséglet. Fennköltebben Seneca­ úgy mondta: „Aliquando et insanire iucundum est”, vagyis néha az is fontos, hogy az ember esztelenül él.

Bízzunk benne, hogy – a gyártók profitéhségének megfelelően – minden ilyen terméket rövid szavatosságúra terveznek.