Élezd magad!

A szobafogság, amelyre a járvány statáriálisan ítélt, olyasmit is elősegít, amit amúgy folyton halogatok. Ilyen a fiókok, dobozok átnézése, a fölösleges limlomok kiszűrése.

Itt van például ez a hüvelyknyi műanyag süni, amely a hatvanas években élte virágkorát. Trafikban lehetett kapni, hozzá való kicsi cigaretta­imitációval, ilyen kicsi, meggyújtható, rövid fogpiszkáló-szerűséggel, amit a süni elpöfékelt. Mai szemmel nézve a fokozhatatlan borzalom. Micsoda?! Dohányzó gyerekjáték?! Laár András szóhasználatával: „Hát elment a józan eszük?” Jó, ez a túlélő már leszokott a cigiről, leginkább azért, mert nem gyártanak sem ilyen játékot, sem hozzá való pöfékelni valót.

Egy elsárgult másik műanyag (mi nem volt az?) dobozka a legendás magyar leleményesség kordokumentuma. Azzal kezdődött, hogy anno elkezdtek beáramlani tranzisztoros, zsebelemmel működő zsebrádiók Nyugatról hazánkba. Csempészték, aranyárban lehetett az Ecseri piacon beszerezni, valahogy minden nehézség ellenére elterjedt. Igen ám, de a kicsi elem, ami kellett hozzá, drága volt. Ekkor jött az ötlet: ugyanolyan erősségű, de olcsóbb elem is jó hozzá, csak nagyobb méretű, nem fér bele a kisrádió dobozába. Valaki kitalálta, hogy kívülre, a hátlapra gumizva működik! Szinte sistergett, ahogy ez a tudás, tapasztalat szétáradt a rádiótulajdonosok között. Ronda, esetlen a megoldás, de megéri. A következő fokozat az volt, hogy egyszer csak megjelent a kisiparos gyártotta, hozzávaló fröccsöntött doboz, ami patentosan illeszkedett a rádióhoz, s biztonságosabban tartotta az – olcsóbb, terjedelmesebb – laposelemet. Nemcsak a leleményesség diadala volt, de azé az érzésé is, hogy a nagy sóherságot végül is kedélyesen be is lehet lakni. Micsoda remek érzés volt, hogy olcsóbban lehetett hallgatni a müncheni Szabad Európa Rádió Cseke László­ vezette Teenager partyját és Komjáthy György Csak fiataloknak műsorát, hogy másra most ne térjünk ki a két politikai pólus között.

Távol-keleti sikerszéria volt az elemes kézi ventilátor. Praktikusságával tüntetett. Tényleg, olcsón hűsít, kéznél van, zsebben elfér, jópofa, vicces poén. És persze ugyanakkor a totális fölöslegesség. Megy a turista mondjuk a rettentő hőségben, és előveszi a zsebventilátort, hogy na, most már muszáj egy kis megkönnyebbedés, laza mozdulatú légáramlat-gerjesztéssel? Lássuk be, egyáltalán nem életszerű. (Inkább trappolás valami jóféle söntés felé, ha már.) A kézi ventilátor mindenesetre népszerű volt, keresztbe-kasul ajándékozták. Nekem öt darab is maradt, viszont egyik se működik.

Szerényi Gábor rajza

A kis fekete doboz – apám világának hagyatéka – elmés szerkezetet rejt. Amikor még nem az eldobható borotvák korszakában éltünk, a régi cserélhető zsilettpengéket ezzel a „zsebguillotine” eszközzel ki lehetett élezni újra. Semmi elektromosság, csak egy precíz mechanika, kézzel működtethető. Három, forgatható, bőrszíjjal bevont felület, amelyen oda-vissza húzogatással a penge éle életre kel. Teljes tisztelettel mondom, Mahátma Gandhi szövőszékes kampányát idézi fel ez a szellemes kis készség. Polgári dacolás az emelkedő zsilettpengeárakkal, karakán privát szlogennel: „Élezd magad!”

Praktikus felszerelési tárgynak gondoltam, naiv lelkesedéssel megvettem a lépés-számlálót. Egy New York-i gyorséttermi lánc kínálatában adták – gyanakodhattam volna –, kellett érte enni egy egészségtelen, de a megfáradt turistának vonzó, olcsó menüt. A hasznosnak vélt mütyürt nagy óvatossággal nyitottam ki, kétszer is lefordítottam a használati utasítást, és az előírásoknak megfelelően üzembe helyeztem. Ütemesen, áhítattal lépdeltem a Central Park felé. Biztos, ami biztos, számoltam is magamban, hogy teljesen ellenőrzött legyen a kísérleti bevezető szakasz. Ötvenhatot léptem, számoltam, gondoltam, egy magyar történelmi dátummal nyitok. A lépésszámláló tizennégyet mutatott. Ejnye, no. Ez csak az első világháború éve. Megismételtem a kísérletet. Kicsit dobbantottam is minden lépésnél, hadd hallja ez az amerikai szerkezet, milyen a járása egy döngő magyar látogatónak. Ezúttal nem engedtem a 48-ból. Ám a számláló megbolondult (vagy eleve beszámíthatatlan), s ezúttal száztizennyolcat jelzett ki.

Sajnáltam kidobni a nyilvánvalóan totálisan megbízhatatlan mütyürt. Elajándékozni pedig ugye nem illik. Mementónak viszont nem foglal sok helyet. Emlékeztet a fölösleges tárgyak nemcsak szűnni nem akaró, de egyre gyarapodó áradatára. Ezekre egyébként ipari, kereskedelmi ágazatok épülnek. A korrektebbje nem szédít azzal, hogy „minden betegséget” gyógyít (tehát egyet sem), mint a vietnami balzsam. Megelégszik azzal, hogy felkelt egy igényt olyan tárgyra, amelyre egyébként semmi szükség nincs.

A dollárjelmintás, amúgy teljesen műszálas, tehát anyagában borzalmas zoknit sajnos nem vettem meg. Egy kis osztrák bolt pénztáránál araszoltam vívódva. Akkoriban hatása alatt voltam a Kacsamesék rajzfilmsorozatnak, ahogy a főhős Dagobert bácsi aranypénzek között úszkál, miközben a főcímdalt éneklik. Milyen vicces lenne egy ilyen zokni, rajta a sok S betű, hosszában kétszer áthúzva! Egy sörözői buliban ez legalább öt másodpercig mulatságos, gondoltam, s végül az utolsó pillanatban visszasuvasztottam a rágógumik és öngyújtók polcára. Hasonlóképpen jártam egy velencei jelmezboltban, ahol magamra öltve a pestisdoktorok történelmi köpenyét, mindenki, így magam is láthattam, ez az igazi énemet kifejező köpeny. Itt a mindig magas itáliai ár tartott vissza az esztelen költekezéstől. Pedig ha utcára nem is merészkednék ki benne, most magamra penderítve bámulhatnék ki önkéntes karanténomból (quaranta giorni!) a csukott ablakon át a vírussal viaskodó külvilágra.

Bevallom, megvettem egy olyan fekete szemüvegkeretet – műorr-álbajusz álarcot –, amit felvéve a reklámja szerint úgy nézhetünk ki, mint a legendás komikus, Groucho Marx. Ismerőseim egybehangzó véleménye szerint, amikor felvettem, ugyanúgy néztem ki, mint egyébként. Viszont nem került sokba.

Egy tiki-taki nevű csattogtatós játék (a jojó zajos rokona) szintén a hatvanas évek attrakciója, fénykorában társadalmi vitát gerjesztett, hogy az úton-útfélen bosszantóan hangosan használt szerkezetet esetleg be is kellene hatóságilag tiltani. Erre végül nem került sor, valahogy ráuntak a csattogtatók, kifutott a divatja.

A két fadarabból összeillesztett kaktuszt valahol a Távol-Keleten gyártatta egy kizsákmányoló, nyugat-európai lakberendezési világcég. Nyilván fillérekért tonnákat készíttetett szerencsétlen, csóró bennszülöttekkel. Amikor megjelent Pesten a termék, gúnyosan meséltem, hogy micsoda idétlen dolog ezt a fakaktuszt karácsonyfadíszként árusítani. A hatás ellenkező volt. Kolléganőm határozottan izgalomba jött: hol láttam, hol lehet kapni, szerintem van-e még belőle?

Be kellett látnom, hogy a marhaság elemi emberi szükséglet. Fennköltebben Seneca­ úgy mondta: „Aliquando et insanire iucundum est”, vagyis néha az is fontos, hogy az ember esztelenül él.

Bízzunk benne, hogy – a gyártók profitéhségének megfelelően – minden ilyen terméket rövid szavatosságúra terveznek.