Érzékeny kapcsolatok

Közgazdászdiplomája és jogi szakoklevele is van. Lovagol, falat és hegyet mászik. Szívesen hívják filmezni. Prózai szakon végzett, de ha kell, énekel és szteppel. Adorjáni Bálinttal beszélgettünk, aki boldogan eljátszaná egy Jávor Pál vagy Robert Capa életéről szóló film főszerepét.

20200608 budapest adorjani balint szinesz havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Mindenhová biciklivel jár?

– A városban igen. Fiatalkoromban versenyszerűen kerékpároztam. Szeretem, hogy gyorsan haladok.

– Nincs is autója?

– De van. Azzal járok Kecskemétre, ahol az Illatszertárban és a Chicago című musicalben játszom.

– A tévében június 4-én mutatták be az Ezerkilencszáztizenkilenc című kisjátékfilmet, amely Kós Károly novellájából készült. Gál Jankó és felesége, Anna történetén keresztül látjuk, hogy mit éltek át azok, akik 1918 és 1921 között Erdélyben maradtak. A film a magyarság sorstragédiájáról, a menni vagy maradni konfliktusról, az anyaföldhöz való mindenekfeletti ragaszkodásról szól. Bozsogi János rendező Jankó szerepét bízta önre.

– Szép, költői film lett. Persze hogy megérint, erdélyi vagyok. Mindenkinek elszorul a torka, ha a szülőföldjéről lát felvételeket. A békediktátum miatt Magyarország elvesztette Erdélyt. A film végén elhangzik egy részlet a Kiáltó szó című röpiratból, melyben Kós Károly egyértelműen megfogalmazta, hogy mi itt egy közösség vagyunk, itthon kell helytállni és újrakezdeni. Én is úgy gondolom, hogy a traumáinkat meg kell érteni, földolgozni, aztán továbbmenni, és megpróbálni élni.

– A családja 1989-ben, még a forradalom előtt költözött át Csíkszeredából Szekszárdra. Hogyan élte meg?

– Kilencéves voltam… Nekem ott gyönyörű gyerekkorom volt. A döntés már három évvel azelőtt megszületett, amikor a szüleim beadták a letelepedési kérelmet. Addigra a baráti társaság nagy része már elment Kanadába, Németországba, Magyarországra. A szüleimet a kultúra szabadsága utáni vágy hajtotta, azt szerették volna, ha a két fiuk szabadon tanulhat és beszélhet magyarul. Ez sokáig meghatározta az elképzeléseimet. Úgy éreztem, az a feladatom, hogy tanuljak, diplomát szerezzek, ha már a szüleim negyvenévesen a nulláról kezdték újra az életüket. Küzdeniük kellett az elfogadásért és azért, hogy egzisztenciánk legyen. Gyerekként megéltem, hogy a beszédem miatt csúfoltak, az iskolában én voltam a menekült, a román kisfiú. Mondtam, hogy se menekült, se román nem vagyok, magyar vagyok, mint ti.

– Hány diplomát szerzett?

– Hármat. Pécsett a közgázon végeztem, közben néhányan áthallgattunk a jogra, ahol jogi szakokleveles másodképzésen is diplomáztam. A harmadikat színészként kaptam. Azért jelentkeztem közgazdásznak, mert úgy gondoltam, az majd stabil egzisztenciát biztosít. Közben Pécsett a Janus Egyetemi Színház tagja lettem.

A Színház- és Filmművészeti Egyetemre harmadszorra vettek fel, még a közgázra jártam, mikor először próbálkoztam. Úgy látszik, idő kellett, hogy meg tudjam mutatni magam.

– Hová megy haza?

– Szekszárdra is és Csíkszeredába is. Barátaink és rokonaink élnek Erdélyben. Tavaly nyáron a szüleimet és a bátyám gyerekeit vittem Szovátára, ahol ők minden évben egy hetet töltenek.

– Édesapja, Adorjáni Endre szobrászművész. Ön is tud bánni az agyaggal?

– A gyerekkoromat vele töltöttem a műteremben, kalapáltam, fúrtam, a régi munkáinak a drótvázára raktam az agyagot. Megszerettem ott a munkát. Különös vonzódásom van a műhelyek, műtermek iránt, ha valaki megmutatja, hol dolgozik fával vagy hol szereli a motorját, az engem lenyűgöz. A járvány idején a családban és a baráti társaságban rönkházat építettem, magaságyást készítettem, ástam, fát aprítottam, betonoztam, a bátyáméknál térköveztem. Mindig kell valamilyen hasznos tevékenységet találnom, amelynek eredménye van, vagy amellyel segíteni tudok másoknak. Akkor fekszem le nyugodtan, ha tudom, hogy ma is letettem valamit az asztalra.

– Véget ért a televízióban a Mellékhatás című sorozat, melyben Széphelyi Zoltán nőgyógyászt alakítja. Hogyan készült a szerepre?

– Orvos szakértők segítségével, akiktől megtanultam a szakkifejezéseket, az ultrahang, a mikroszkóp, az embriófelolvasztáshoz szükséges eszközök használatát. Elégedettek voltak velem.

– A Mária Teréziáról szóló osztrák–cseh–magyar–szlovák minisorozatban gróf Esterházy Miklóst alakítja. Történelmi film esetében utánanéz a figurának, kutakodik?

– Természetesen, de ebben a filmben az enyém fikciós szál volt… Megkapod a szöveget, elgondolkozol, mi a célja a karakternek, hogyan mozdítja elő a történetet, utána pedig azon dolgozol, hogyan keltsd életre. Fölrakják a kardot az oldaladra, mellyel meg kell tanulni mozogni, a korabeli csizmában járni, megszokni a ragasztott bajszot és a parókát. Nagy Ervinnel a sminkbuszban azon mosolyogtunk – ő Pált, a testvéremet játszotta –, hogy megérkeztek a díszhuszároknak öltöztetett Esterházy fivérek, hogy felkavarják az állóvizet. Természetesen szerelmi szál is volt a történetben, mert meg kellett dobogtatni a belevaló Mária Terézia szívét. Kaptam hideget-meleget a film után.

– Vitézy László az utóbbi nyolc évben ön nélkül nem készített filmet. Játszott a Pillangó, A galamb papné, A fekete bojtár, a Csandra szekere és A színésznő című filmekben. Jól összeszoktak?

– Hálás vagyok, mert a filmjeiben mindenféle figurát játszhattam. Nagy feladatokat bízott rám, sokat tanultam a forgatásokon. Nehéz dolog annak eldöntése, hogy egy színész mikor és mit tanácsolhat a rendezőnek. Ahhoz elfogadásra, finom együttműködésre van szükség. Mindig vannak ötleteim, melyek néha betalálnak, néha nem. Volt már nézeteltérésem ebből, megkaptam, hogy ne rendezzek. A hozzászólásaim nem Adorjáni Bálintról szólnak, azért mondom el az észrevételeimet, hogy az előadás vagy film még jobb legyen. Ha a rendezőnek teljesen más az elképzelése, mint az enyém, akkor abban kell megtalálnom a helyemet. Ezek érzékeny kapcsolatok.

Fotó: Havran Zoltán

– Több külföldi filmben világsztárokkal szerepelt együtt. Kikre emlékszik vissza szívesen?

– Ron Howard Inferno című filmjéből Tom Hanksre. Sajnos a film végét később újraforgatták és a jelenetünket kivágták. Kimentettem a vízből a két Oscar-díjas színészt, akit egész nap két testőr véd. Megremegett a lábam, hogy jelenet közben mennyire fogok az általam nagyra becsült művész mellkasába belemarni, de odajött, bemutatkozott, mondott három-négy kedves mondatot, majd hozzátette, ne féljek, nyugodtan markoljam meg. Irigylésre méltóan kezeli a helyzeteket. A Vörös veréb című filmben már igazi szerepet kaptam, és két jelenetet forgattam a szintén Oscar-díjas Jennifer Lawrence-szel,­ Az éhezők viadala című film főszereplőjével. Vele az átállások alatt sikerült hosszabban is beszélgetnem. Izgalmas hollywoodi sztárokkal találkozni, látni, hogyan dolgoznak, mennyire nyi­tottak és profik. A Vörös veréb című filmben kérdezte meg tőlem a dialogue coach, aki a helyes szövegmondásért és kiejtésért felel, hogy miért nem megyek ki Londonba szerencsét próbálni. Nem beszélek rosszul angolul, de mit kezdjek ott az akcentusommal? Szerinte sok sorozatba kell kelet-európai karakter, szerintem inkább egy jó ügynökre lenne szükség. Nagyon nehezen nyílnak meg a kapuk. Ismer ilyen sikersztorit? Én nem, pedig tudom, hogy sokan megpróbálták már.

– Sikersztoriról nem tudok, abban viszont biztos vagyok, hogy a Jávor Pál vagy Robert Capa életéről szóló film főszerepét önre bízhatnák.

– A külső adottságaimat a szüleimnek köszönhetem. Én lennék a legboldogabb, ha eljátszhatnám ezeket a szerepeket.

– Tom Hanks a Thália Színházban tartott egy háromórás workshopot.

– Ott voltam. Nagyon szórakoztató volt!

– Mondott olyat, amit azóta is szem előtt tart?

– A lehetőségekről beszélt és arról, miért kapta meg a következő szerepet, milyen volt híres rendezőkkel dolgozni, és hogyan teszik helyre akár csak egy mondattal a karakterét.

– Azt mondta, a külső adottságait a szüleinek köszönheti. De mit tesz érte? Láthatóan nem a színházi büfében üldögél.

– A természethez való kötődés még Erdélyben alakult ki nálam. Sokat kirándultunk a Hargitán a családommal. Öt éve a lovaglásba szerettem bele. A Kossuthkifli című film egyik szerepéhez meg kellett tanulnom lovagolni. Utána évekig a filmbeli lovamhoz, Öcsihez jártam ki. Soha nem estem le róla, pedig többször próbált elhagyni, megbotlott, hazafordult. Sokat meccseztünk. Sajnos nemrég eladták. Szekszárdon egy gyerekkori barátommal nagy gördeszkások voltunk. Adrenalinfüggőként most falat és hegyet mászunk. Három évvel ezelőtt jártam először az Alpokban, a 3902 méter magas Piz Palün, a következő évben Dél-Tirolban, az Ortleren. Tavaly nyáron Grúziá­ban megmásztuk az 5054 méter magas Kazbeket. Csodálatos volt, azt éreztem, amit Erdélyben szoktam. Nehéz mászás volt, mert rövid idő alatt kellett fölmenni, az akklitamizáció – pontosabban annak hiánya – miatt küzdelmes volt. A hegymászás nemcsak arról szól, hogy mindenáron fölérjek, hanem arról is, hogyan tudom fölvenni a ritmust a csapatban, hogyan tartom a többiekben a lelket, akár úgy is, hogy lemondok a csúcsra jutásról. Azt kell megtanulni, hogy a mászás lent kezdődik és lent fejeződik be, nem a csúcson. Hiszek az isteni gondviselésben és magamban is, hogy nem csinálok olyat, amit nem lehet. Szerencsére már nem vagyok annyira vakmerő, mint gyerekkoromban. A legnagyobb élmény, amikor hajnali kettőkor felnézel az égre, ahol annyi csillagot látsz, mint még sose, és megérted, hogy az univerzumban semmi nem vagy.

Adorjáni Bálint

Erdélyben, Csíkszeredában született. Huszonnégy évesen felvételizett a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Pályáját a Radnóti Színházban kezdte, majd nyolc év után szabadúszó lett. Játszott tévésorozatokban és játékfilmekben, a beszélgetésben említetteken kívül az 1945 és az Anyám és más futóbolondok a családból című alkotásokban. Külföldi filmekbe is beválogatták, ahol világsztárokkal szerepelt együtt. Júliusban lesz negyvenéves.