Kékkő elvtárs kelevénye

Több mint tízezer szerzetest raktak éjszakánként leponyvázott teher­autókra 1950 nyarán, hogy kényszerlakhelyre szállítsák őket. A halálos áldozattal is járó kíméletlen akciónak a megfélemlítés volt a célja.

Kiss Konrád ferences szerzetes a budapesti állatkertben majomházi állatgondozóként, 1957 Forrás: Magyar Ferences Könyvtár Fényképtára

A Magyar Dolgozók Pártja áttörést remélt a szerzetesek deportálásától, amellyel sikerül megtörni a már vezető nélkül maradt hazai katolikus egyházat. Bár az esztergomi érsek, Mindszenty József bíboros, hercegprímás 1948. december 26-a óta börtönben volt, a püspököket még így sem lehetett rávenni egy kikényszerített megállapodás megkötésére. A református és az unitárius egyházzal 1948. október 7-én aláíratták az egyezményt, és év végéig az evangélikus egyházzal és az izraelita felekezettel is megállapodott a kommunista hatalom. Ezeket a nehéz döntéseket zsarolással, pillanatnyi ígéretekkel sikerült kicsikarni, de a politikai események is befolyásolták az aláírókat. Összességében azonban erős kényszer hatása alatt döntöttek úgy a vezetők, hogy nem kockáztatják felekezetük puszta létezését. Hamarosan biztató jeleket is tapasztalhattak, hiszen 1949-ben az Országgyűlés elfogadta azt a törvényt, amely szerint a Magyar Népköztársaság biztosítja a lelkiismereti szabadságot és a szabad vallásgyakorlást. A valóság azonban hamar rácáfolt a reményekre.

Egy év sem telt el a vallásszabadságot deklaráló törvény elfogadása után, és máris brutális lépésre szánta el magát a hatalom. 1950 júniusában először csak a déli határ környékén élő szerzeteseket deportálták, majd július 11-étől az ország összes női és férfi szerzetesrendjének tagjait. Ez megyénként más-más számot jelentett.

A szerzetesrendek vezetői a politikai eseményeket látva többnyire igyekeztek felkészülni a legrosszabb forgatókönyvre. Ám ez aligha sikerülhetett, hiszen senki sem tudhatta, a kommunista hatalomnak a szerzetesség teljes szétverése, a fizikai megsemmisítés-e a célja, vagy „csak” a megfélemlítés. És persze az sem volt előrelátható, hogy rövid ideig tartó illegalitásra kell-e berendezkedniük, vagy akár egy évszázadra.

A vallásszabadság felszámolásának legbiztosabb előjele Révai József népművelési miniszternek az 1950. május 31-én a Magyar Dolgozók Pártja központi ülésén mondott beszéde volt. Úgy vélte, hogy a 11 538 magyarországi női és férfi szerzetes kivétel nélkül a „feudális nagybirtokos osztályhoz” tartozik, nem gondolva a sokféle hivatásra, például a betegápoló, tanító vagy éppen a kolduló rendekre. De a beszéd egyáltalán nem a valóság feltárása miatt hangzott el. A szerzetesrendek szovjet mintájú eltörlését kívánta előkészíteni.

A lakosságot nem érte váratlanul a júniusban indult deportálási hullám, mert a tömegtájékoztatás, a napi- és hetilapok, a rádió már hetek-hónapok óta antiklerikális és a szerzetességet fölöslegesnek bélyegző tartalmakat közvetített. Ezenkívül a dolgozók politikai nagygyűléseken, Szabad Nép-félórákon és egyéb, mindenki számára kötelező agitációs alkalmak során is megtudhatta, hogy a szerzetesség intézménye hatalmas tehertétel a szocialista társadalom számára.

Alig két hét telt el Révai fenyegetése után, és valamennyi hazai szerzetesközösség megszűnt eredeti keretei között működni, az ÁVH és a rendőrség segítségével mindenkit deportáltak.

A szerzetesrendek eltörlésének fontos helyszínévé vált Heves egyik kisvárosa, Gyöngyös. Ebből az időszakból a legtöbb történeti dokumentum valószínűleg a gyöngyösi ferences kolostor felszámolására vonatkozóan maradt fenn. A rendház megszüntetésének históriáját több visszaemlékezésből, egy szerzetes által készített titkos feljegyzésből és az ÁVH jelentéseiből is rekonstruálhatjuk. A „hivatalos” háztörténet bejegyzései 1950-ben június 1-jéig tartanak. Vélhetően a folyamatos fenyegetettség miatt ebbe a historia domusba már csak olyan általánosságokat jegyeztek fel, amelyeket a politikai hatalom nem tudott a közösség ellen fordítani. Viszont az egyik szerzetes, Oberten Odiló titokban napról napra lejegyezte, mi történik velük. A nyolcadrét papírlapokra ceruzával rótt naplót több más dokumentummal együtt a sekrestyeszekrény hátsó falához rögzítette, s az hatvan évig ott is volt. Csupán egy évtizede került elő a barokk bútor restaurálásakor.

Kiss Konrád ferences szerzetes a budapesti állatkertben majomházi állatgondozóként, 1957
Fotó: Magyar Ferences Könyvtár Fényképtára

A zárdában hivatalosan harminckilenc ferences élt, közülük huszonnyolcan még örökfogadalmat nem tett növendékek voltak, akik a hittudományi főiskola hallgatóiként filozófiát és teológiát tanultak. A növendékek a külvilágtól viszonylag elzárva éltek, de a szétszóratás előtti hónapokban számukra is nyilvánvaló lett a hatalom egyre ellenségesebb agitációja. Barotai Urbán visszaemlékezéséből tudjuk, hogy a város utcáin reggeltől estig hangszórókkal felszerelt teherautó körözött, amelyről egyházellenes csasztuskákat és énekeket bömböltettek. Időnként gyerekkórus jelent meg a rendház előtt, tanítóik vezetésével kiabálták: „Munkás, paraszt összefog, reakció futni fog.” „A csuhásra is rájár a rúd…”

Hamarosan elrendelték a szerzetesnövendékek, főként kispapok katonai összeírását is. Karácsonyi Aladár magiszter vezetésével vonultak a növendékek a kisváros utcáin a sorozásra kivezényelt, kiabáló, gyalázkodó agitátorok sorfala előtt. Amikor június 8-án éjszaka teherautóra rakták a déli határ közelében élő szerzeteseket, az akció híre hamar eljutott Gyöngyösre is, a magiszter meghagyta a rábízottaknak, hogy kis csomagot állítsanak össze a legszükségesebb holmikkal arra az esetre, ha a deportálás elérné Gyöngyöst.

A hivatalos háztörténetbe ekkor már nem írtak új bejegyzést. Luptovics Kolos tartományfőnök június 1-jén a vizitáció alkalmával megállapította, hogy a historia domust szabályosan vezetik. 1991-ig ez az utolsó jegyzet a vastag könyvben. Igaz, 1950-ben már január óta óvatos volt a krónika írója: kizárólag a szerzetesek tevékenységével kapcsolatos és a plébániai közösség életét dokumentáló szövegek kerültek bele.

Gyöngyös polgárai érezték a fenyegetettséget, és a maguk módján igyekeztek is eltántorítani a hatalom birtokosait a ferencesek likvidálásától. A titkos historia domust vezető Oberten Odiló június 11-től örökítette meg az eseményeket egy-két naponta. 1950-ben június 11. éppen úrnapja volt. A gyöngyösiek a körmenet után kaptak hírt arról, hogy a szegedi ferenceseket nem Szibériába szállították, ahogyan tartani lehetett tőle, hanem Jászberénybe. Így még a hírek nagyon korlátozott áramlása mellett is sikerült rekonstruálni a történteket: három nappal korábban a határ mentén harminc-negyven kilométeres sávból vitték el az összes szerzetest. „Sokan a hadgyakorlattal hozzák összefüggésbe, és úgy magyarázzák, hogy mint kémgyanúsakat a belügyminiszter lakáscserére »kényszerítette« – írta P. Odiló. – Híre járt, hogy kb. 50 ávó-rendőr érkezett a városba. A hívek közt óriási izgalom terjedt el.”

Természetesen a szerzetesek is egyre feszültebbé váltak. Barotai Urbán klerikus, aki haláláig nagy tréfamester volt, viccekkel próbált enyhíteni a helyzeten. A reggeli ébresztő során ­– emlékezett vissza 2000-ben – az előírásos „ave” helyett úgy köszöntötte a belépő testvért: ÁVO. A szerzetesnövendékeknek ekkor még nem volt valóságos ismeretük a fegyveres erőszakszervezet által elkövetett bűnökről, ezért humorizálhattak a nevével.

Szerencsére a kolostor házfőnöke kivételes hidegvérrel kezelte a helyzetet, s így sikerült megakadályoznia egy hatvanihoz hasonló, a hívek sokaságát érintő tragédiát. Hatvanról ugyanis mindenkit Recskre és Hortobágyra deportáltak, illetve voltak halálos áldozatok is. A titkos historia domus így emlékezett meg az eseményekről: „Hétfőn este a hívek nagy tömege gyűlt össze a templom előtt. Eleinte zúgtak, izgatottan tárgyalták a várható eseményt. P. Horváth Zsigmond házfőnök többször felkérte őket, hogy oszoljanak szét, nehogy a rendőrség minket okoljon a tüntetésért. De újból összejöttek. Később sokan imádkozni kezdtek. […] Csak reggel felé oszlott szét a kb. 2000 főnyi tömeg, abban a hitben, hogy tüntetésükkel megakadályozták a barátok elhurcolását. – A Kommunista Pártban nagy bosszankodással tárgyalták, hogy éppen a szegények tüntettek mellettünk. A házfőnök atya 13-án a Szent Antal napi esti litánián nyomatékosan kérte – külön meg is ígértette a hívekkel – hogy nem fognak éjjel tüntetni. Éjjel aztán nem is jöttek a templom közelébe, de a környező utcákon csoportokban, csendben megálltak, itt leselkedtek.”

A gyöngyösi tüntetésről az egri ÁVH-t is értesítették. „Tárgy: A gyöngyösi fasiszta tüntetés. 1950. június 12-én este 8 óra körül – arra a városban elterjedt hírre, hogy elviszik a papokat – a gyöngyösi ferencesek temploma előtt kb. 300 főnyi, létszámában hullámzó, összetételileg 80 százalékban idősebb u. n. »kapás« asszonyokból álló tömeg gyülekezett össze, akik imádkoztak, egyházi énekeket énekeltek és egymás közt beszélgettek. Aktív megnyilvánulásuk nem volt, azonban demokráciaellenes kijelentések hangzottak el. Így pl. kiabálták, hogy nem engedik, hogy pásztor nélkül maradjanak, ők békét akarnak, keresztény békét; miért bántják a papokat, mikor ők senkit sem bántottak stb. stb. Kb. 20 óra 15 perckor megjelent a templom előtt a rendházfőnök, dr. Horváth­ Zsigmond a város polgármesterével és felszólította az egybegyűlteket, hogy – ha nem akarnak kellemetlenséget – menjenek haza. Felhívása azonban eredménytelen maradt, a tömeg továbbra is kitartott és a késő éjjeli órákban oszlott szét rendzavaró cselekmény nélkül.”

Leveszik a falról a névtáblát a péceli római katolikus iskola államosításakor 1948 nyarán. „Munkás, paraszt összefog, reakció futni fog”
Fotó: MTI/Mafirt–Kozacsek Elek

A következményekről nem olvashatunk a dokumentumban, pedig sok plébániai hívő nagy árat fizetett bátorságáért. Többen Recskre kerültek, és csak három évvel később engedték el őket. Sok tüntető még 1979-ben is rendőrségi nyilvántartásban szerepelt.

A szerzetesek helyzetének bizonytalanságát jelzi, hogy a kolostorban tudni vélték: június 15-én fogják elszállítani őket. Amikor adott napon ez nem történt meg, ezt jegyezte föl P. Odiló: „Parányi enyhület az izgalmak közt.” De a város vallásos társadalma éppúgy teljes bizonytalanságban élt. „Egész nap sírva járják a hívek a templomot – írta P. Odiló. – Rémhírek. A Pártban kollégiumnak követelték a kolostort. – A hívek szeretete megindító. A piacon mindent ingyen adnak a kofák, a kereskedők nem fogadnak el pénzt tőlünk, a hívek élelmiszert küldözgetnek, pénzt, ruhát, bőröndöt, szállást ajánlanak fel, menteni készek holmiainkat.”

A fiatalok magisztere hazaküldte a még örökfogadalmat nem tett növendékeket, hogy megkímélje őket az atrocitásoktól. A klerikusok civil ruhában vonatra ültek, fejükre sapkát húztak, hogy a tonzúra el ne árulja őket. Néhány héttel később azonban egyre többen tértek vissza Gyöngyösre: osztozni akartak a szerzetesközösség sorsában. Eközben a gyöngyösi rendőrség is egyre aktívabban tevékenykedett, hogy kellőképpen megtorolják a tüntetést. „A városból több férfit elhurcoltak. A Rózsafüzér Társulat világi vezetőjét, Borovi Józsefet is” – jegyezte föl Oberten Odiló június 23-án. Majd egy héttel később: „A gyöngyösi rendőrségre egymás után idézik azokat, akik 12-én éjjel a templom előtt némán tüntettek. Vallatják őket, ki volt a felbujtó, a kezdeményező.” Később megkezdődött a szerzetesek rendszeres kihallgatása is, annak érdekében, hogy feltérképezzék, kik a gyakori templomba járók a kisvárosban.

Czapik Gyula érsek közreműködésével sikerült elérni, hogy a nyugati országrészben lévő, fölszámolásra ítélt kolostorok lakói közül a szombathelyi ferenceseket Gyöngyösre szállítsák. Az akció lebonyolításában persze a rendőrség és az ÁVH volt a főszervező, s hamarosan értesítették is a gyöngyösi kolostor lakóit: oldják meg, hogy éjszaka feltűnés nélkül beállhasson a rendház udvarára a leponyvázott teherautó. Azonnal le kellett bontaniuk a kapu szemöldökfáját. „Kora reggeltől izgatottan vártunk – olvasható a július 12-i feljegyzés. – Lakner Celzusnak kell őrt állni és rögtön nyitni, hogy csődület ne történjék. Már reggel jelentik a hívek ijedten, hogy 50-50 lépésre rendőrök civilben leskelődnek az egész útvonalon. A hívek minket féltenek az elhurcolástól. Egész délelőtt ijedten bujkálva leskelődik mindenki és fél rendőr szeme elé kerülni. Végre délután fél 3-kor, mikor már a rendőröket is hazaküldték, megérkezett két teherautó ponyvával letakarva az udvarba. Egyik kocsin a mieink jöttek civilbe öltözött revolveres ávós legények őrizése mellett 15-en. Ruháikat, kevés edényt, némi élelmiszert hozhattak magukkal. A klerikátban szállásoljuk el őket.”

A másik teherautón szombathelyi annunciáta nővéreket szállítottak. Első teherautójuk azonban balesetet szenvedett, éjszaka fának rohant. Kilenc apáca sebesült meg, Gizella nővér meghalt. Őt a szombathelyi kórházból, egyenesen a műtőből rakták teherautóra, este tízkor is még ott segédkezett az orvos mellett. Az apácákat másik teherautóra parancsolták, az elhunyt holttestét Tárnok vasútállomásnál lerakták a teherautóról.

A gyöngyösi szerzetesek kálváriája augusztusban sem ért véget, amikor Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszter és Grősz József kalocsai érsek aláírta az állam és az egyház közötti megállapodást. A Kapisztrán Szent Jánosról Nevezett Ferences Rendtartomány megmaradhatott ugyan, de rendházainak túlnyomó részét, köztük a gyöngyösit is elvették. Az engedélyezett kereten kívül került szerzetesek jó esetben egy-egy egyházmegyében kaptak feladatot, rosszabb esetben polgári foglalkozást kellett vállalniuk.

Szeptember 17-én felmérték az államosított épületet. „A megyei tanács két tagja végigvizsgálta a kolostor helyiségeit, és feljegyezte a helyiségek beosztását, méreteit, stb. – Hallottuk, hogy a helyi párttitkár Kékkő elvtárs megelégedetten nyilatkozott arról, hogy végre megszűnt Gyöngyösön a kultúra szégyene, egy középkori intézmény, amire semmi szükség nem volt, mert a szerzetesség csak kelevény volt a társadalom testén.”

Hamarosan az utolsó szerzetesnek is el kellett hagynia a kolostort. A középkori könyvtárat és levéltárat államosították. Végül még a barátok kutyáját is agyonlőtték. Talán a szerencsétlen jószág is a sötét középkort idézte.

Miatyánk a madárházban

Az Elnöki Tanács 34/1950. számú törvényerejű rendelete megvonta a szerzetesrendek működési engedélyét, ezért három hónap alatt ki kellett üríteni a szerzetesházakat, mintegy kétezer-háromszáz férfi szerzetes és nyolcezer-nyolcszáz apáca került utcára. A kormány csupán négy rend működését engedélyezte, ám a Boldogasszony Iskolanővérek, a bencések, a piaristák és a ferencesek is csak különböző feltételekkel és a szerzetesek számának korlátozásával létezhettek.

Négy éven keresztül a megélhetés nélkül maradt és egyházmegyei, plébániai munkát sem kapó szerzetesek sokféle módon próbálták meg fenntartani magukat. Volt, aki nehéz fizikai munkát vállalt szocialista vállalatoknál, és rokonoknál, ismerősöknél húzta meg magát. Mások igyekeztek Nyugatra szökni, hogy ott folytathassák korábbi életüket, bár az erősödő diktatúra háborús hisztériája miatt erre egyre kevesebb lehetőség nyílt. 1954-ben engedélyezték, hogy a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat létrehozza a Szolidaritás Háziipari Szövetkezetet, amelynek kimondott célja volt a rendi keretből kikerült szerzetesek munkához juttatása. Első megrendelésre ezer talajvizsgálati zsákot kellett készíteniük egy héten belül; ezt a feladatot csak nagy összefogással sikerült teljesíteni. Később egyházi ruhákat, kötöttárut, férfi-, női és gyermekruhákat, kesztyűket is gyártottak belföldi értékesítésre és exportra is.

Ötvenhat után több szerzetes és apáca kapott állást Budapest Főváros Állat- és Növénykertjében. Közéjük tartozott a szombathelyi ferences rendházból Gyöngyösre deportált Kiss Konrád is, aki a majomházban lett állatgondozó. Néhány apáca a madárházban kapott hasonló megbízatást. Egy korabeli anekdota szerint hatalmas botrány tört ki, amikor valamelyik vezető politikus látogatása során a csimpánzok széles mozdulatokkal keresztet vetettek magukra, a papagájok pedig rázendítettek a miatyánkra…

Bár a létező szocializmus éveiben a Szentszék megkísérelte egyes szerzetesrendek működésének engedélyeztetését, de eredménytelenül. A korlátozások nélküli szerzetesi élet csak 1990-ben indulhatott újra, amikor az Országgyűlés alkotmányerejű törvényt alkotott a lelkiismereti és vallásszabadságról, majd 1990. február 6-án Németh Miklós miniszterelnök és Paskai László prímás aláírták az 1950-es egyezmény felbontását.