Nehéz évtizedeket vészelt át a Balaton idegenforgalma

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a térség mindig talpra állt a megpróbáltatásokat követően.

Bérelhető Trabantok üdülővendégeknek a siófoki szállodasoron, 1968 Fotó: MTI–Bajkor József

A két világháború más-más módon, de hatott e térségre is. Az első világháború idején nem húzódott ugyan frontvonal a tónál, de mint háttérterület a Balaton és vidéke is megszenvedte az első világégést. Drágultak az élelmiszerek, bevezették a jegyrendszert, akadozott a vasúti ellátás. Sorra tértek haza a sebesült katonák, és létesültek a katonakórházak: Siófokon, Balatonfüreden, Keszthelyen egyaránt. Az önfeledt nyaralás helyett a helybéliek segélyeket gyűjtöttek, és várták a háború végét. Idővel a nyaralóközönség azonban elfogadta a helyzetet, és nem mondott le a nyári kikapcsolódásról. A hotelek, szállók, éttermek működtek, a nyaralóvendégek és a hadikórházakban gyógyuló katonák megfértek egymás mellett a parti sétányokon. Az 1917-es és 1918-as évekre a tavi fürdők látogatottsága ismét növekedett, és megjelentek a külföldi, elsősorban osztrák vendégek. A későbbiekben az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a bizonytalan belpolitikai helyzet – az őszirózsás forradalom, a proletárdiktatúra –, majd a trianoni békediktátum országra gyakorolt korlátozó hatásai egy időre visszavetették a Balaton vidékének turisztikai felfutását.

A régiót 1920 után az mentette meg, hogy a trianoni békediktátum eredményeként az ország elveszítette a tengerparti üdülőhelyeket és a magaslati turisztikai célpontokat is. Így a hazai gyógyfürdők mellett a Balaton maradt az egyik legfontosabb idegenforgalmi centrum. Ennek értelmében az 1920-as évek közepére kormányzati koncepció alapján megkezdődött a tó gazdasági, kulturális és térségi fejlesztése egyaránt. Az 1930-as évekre a Balaton virágkoráról beszélhetünk, a belföldi turizmus nagy fellendülésének időszakáról.

Mindennek hamarosan véget vetett a második világháború, amely több szempontból is érintette e vidéket. Sok esetben az egyes településekről menekülni kényszerültek az állandó lakosok, másoknak – főként a fővárosi lakosságnak – sokszor menedéket jelentett a Balaton vidéke. A tó mentén 1944 decemberétől 1945. március 30-ig húzódó harcok pusztításai, majd a szovjet megszállás 1945-re igencsak megváltoztatta e vidék addigi békés arcát. A Balaton és a turizmus helyzete valóban lehangolónak bizonyult, de a talpra állás is igencsak kétarcú módon sikerült.

Bérelhető Trabantok üdülővendégeknek a siófoki szállodasoron, 1968
Fotó: MTI–Bajkor József

Magyarország ekkor már a keleti blokk országainak egyikeként betagozódott a kommunista szatellitállamok sorába, ennek értelmében Nyugatról érkező turistákra nem igazán számíthatott, és a belföldi turizmuson belül is csak bizonyos típusok jöhettek szóba a Balaton vidékén. Kezdetét vette az úgynevezett szociálturizmus, a vállalati üdülők és a beutalók kora, ami ideiglenesen kihúzta a nagy tó idegenforgalmát a válságból, de kettős eredménye lett, és később számos problémát okozott. Az 1950-es évektől a Balaton mellől szinte eltűntek a magánvállalkozók, az éttermeket, villákat államosították, a lakosság részben kicserélődött, vagy összetétele megváltozott. Viszont az állam számára idővel gondot jelentett a tömeges és ingyenes munkás- és gyereküdültetés, ezért Kádár János és az MSZMP vezetősége az 1960-as évekre rájött arra: a Balaton kincsesbánya, és lehet bevételt termelni a térségből.

Az első lépés az volt, hogy engedélyezték a nyugati turisták számára a balatoni nyaralást, még akkor is, ha tudták, a pannon tenger találkozási ponttá válik a keleti és nyugati blokk lakosai számára. Újfajta, sajátos, de ismét – a későbbiek­ben – sok gondot okozó változás kezdődött el a tónál: hotelek és kempingek garmadája épült ugyan, de a titokban zajló valutázások, szobakiadások a magánemberek számára is bevételt jelentettek. Megjelent a második gazdaság, a Balaton nyugati jelleget öltött, de ez amolyan nyugati csomagolásba rejtett, mégiscsak szocialista életérzés volt. Egyesek valóban nagyobb vagyonra tettek szert az 1980-as évekre, megszülettek a Balaton kiskirályai, de még mindig erős állami irányítás alatt állt a tavi idegenforgalom.

Így érkezünk el a Balaton vidékének következő és talán az egyik legnagyobb válságos időszakához, a rendszerváltoztatást követő évekhez.

A nyugati turisták ugyanis már nem hazánkat választották úti célnak, valamint a hazaiak is utazhattak külföldre, így a Balaton iránti kereslet egyre csökkenő tendenciát mutatott: az 1989 és 1993 közötti időszakban a vendégéjszakák száma 7,2 millióról 3,2 millióra esett vissza. A balatoni szállásadók kétségbeestek, a helyi vállalkozók pedig idővel rájöttek: nem lesznek piacok, valutázások, „zimmer freiek”, valamint egyre nagyobb igényként jelentkezett a tó ökológiájának, környezetének megfelelő védelme is (gondoljunk csak a tömeges angolna- és halpusztulásokra).

Szemléletváltásra, minőségi váltásra volt szükség a tónál mind kormányzati, mind települési szinten. Megkezdődtek az érdekegyeztetések, a turisztikai koncepció átgondolása szintén megtörtént. A tó válságos időszaka évekig, évtizedekig tartott. Pozitív változások, új, fenntartható trendek a 2010-es évektől születtek, a települések elsősorban történelmi múltjukra, hagyományaikra, közösségükre, helyi értékeikre, erőforrásaikra építve elkezdték keresni, és meg is találták saját útjukat. Mindehhez társult egy most már összehangolt kormányzati Balaton-koncepció, a Magyar Turisztikai Ügynökség munkája, valamint a helyi vállalkozók – a vendéglátóipar, a gasztronómia, a borászat terén – megújult szemlélete, a belföldi turizmus felerősödése, a négy évszakos Balaton megvalósulása, a környezettudatos és környezetkímélő tavi fejlesztési stratégiák.

Többször akár évtizedekig is eltarthatott a Balatonnál a különböző okokból fakadó gazdasági, idegenforgalmi válság. A történeti tények azonban azt támasztják alá – ez nyújthat erőt a jelenlegi kritikus időszakban is –, hogy megfelelő szakértelemmel, összefogással, nagy energiabefektetések árán, sok munkával, de mindig helyre lehetett állítani a Balaton vidékének egyensúlyát.