Trianon magánya

Gyászszínű díszdobozban, hét térképpel kiegészített könyvtrilógia jelent meg a centenárium alkalmából.

A nyitófejezet, a Tovább vérző Magyarország immár nem pusztán a nemzeti tragédia kiváltotta megrökönyödésről szól, de – egyebek mellett – a mindennapi kisebbségi léttel járó kiszolgáltatottságnak, megalázottságnak is hangot ad. „Gyerekünk ha látjuk, gyerekünk csak éhes / asszonyunk csitítja, s kedvünk semmivé lesz / káromkodunk újra. // Aki ma még ember, holnap rossz gazember / apa a fiával nyíltan szólni nem mer / mert hogy az besúgja”, szerepel például ­Fehér Ferenc Vajdasági kesergő 1949-ben című ver­sében.

Az Emlékező Magyarország című fejezet azt járja körbe, hogy az elmúlt száz év alatt Trianon miként szerepelt a magyarság hol egymásra találó és összeadódó, hol elkülönülő és szétaprózódó emlékeiben, s ennyi idő elteltével mihez kezdhetünk vele. Szilvay Gergely 2020-as, külön e kötet számára készült írásában rávilágít a problémakör sajátosságára: „Mikor britekkel vacsoráztam egy fogadás keretében, s Trianonra terelődött a szó […], rövid összefoglalóm után az volt a válasz: »Régen volt, lépjetek túl rajta, nekünk is volt birodalmunk.« […] Trianon-traumánk [egyik] tényezője tehát az, hogy egyedül vagyunk vele […], s még azok sem értik, akiknek esetleg volt hasonló traumájuk a történelemben. […] Nekünk a Trianon-magány jutott.”

Az Okokat és igazságot kereső Magyarország című fejezet anyagaiban a megértés vágya munkál. Pethő Sándor, a Magyar Nemzet ­későbbi alapító főszerkesztője 1925-ben ­megjelent írásában egyértelműen leszögezi:

„A történelmi magyar állam bukásának fő tényezője […] a nemzetiségi kérdés és a vesztett háború volt.” Jeszenszky Géza kilencvenöt évvel később úgy látja: a történelmi Magyarország az első világháborút követően nem marad­hatott volna fenn nemzetállamként, de független államok közösségeként talán igen. Ha „létrejön valamiféle kiegyezés a nemzetiségekkel, akkor az egyértelműen nem magyar több­ségű országrészek idővel ugyan való­színűleg leváltak volna, de nem a mai ha­tárokkal”, véli, hozzátéve: ma viszont „csak a kisebbségi jogokat előíró és garantáló európai egység” nyújthat gyógyírt a trianoni traumára.

Duray Miklós felvidéki magyar politikus-író 2007-es tanulmányában a következőkben találja meg a megoldást: „Nemzetünk hagyományai szerinti összetartozásán túl létezik az összetartozásnak más mértéke is: a közös ­felelősségérzet. Ez lehet akár egy új, az államhatárokon átívelő politikai összetartozás alapja […] ugyanis sokkal többet jelent, mint az individualizmuson alapuló állampolgári tudat. A felelősségérzet erejénél fogva válhat államhatárokon átívelő erkölcsi értékké is, aminek ma már hagyományai vannak.”

Ám hogy mindez talán mégsem ennyire egyszerű, arra a záró fejezet – Felejtő Magyarország – egyetlen alkotása mutat rá mindennél ékesszólóbban. Kosztolányi Dezső 1919-ben keletkezett, A magyar romokon című verse húsz rövid kérdésre tagolt, zaklatott sóhaj: „Jaj, hol az arcom? / Jaj, hol a múltam? / Jaj, hol az ágyam? / Jaj, hol a sírom?” – kapkodja a fejét elkeseredetten a poéta. Megannyi ­lényeglátó és fájdalmas kérdés – a lehetséges válaszokat a három kötet anyagát kitevő, csaknem ezernégyszáz oldal kísérli meg felsorolni.

Ha minden a szerkesztő tervei szerint alakul, az összterjedelem ennél is bővebb lett volna, ám – amint az Gyurgyák János utószavából kiderül – a Publicista Magyarország és a Megértést kereső Magyarország című fejezetek nem készültek el, mert felkért szereplőik (zsurnaliszták és történészek) egy része közölte vele, kivel, kikkel nem hajlandó egy kötetben szerepelni. Mindez nemcsak arra világít rá, hogy bizonyos berkeken belül mennyire csekély az együttműködésre való hajlandóság, de arra is, hogy a Trianonnal kapcsolatos problémakör még ma, száz év múltán is érzékeny és megosztó.

De e visszautasítás nem akadályozta meg a szerkesztőt abban, hogy munkája végén tanulmányban vegye sorra e dilemmák főbb kérdéseit – Miért történhetett ez meg?; Miért nem lett volna szabad megtörténnie?; Lehet vagy nem lehet?

S ha lehet, hogyan?; Mit tegyünk? – s megfogalmazza a maga feleleteit. „Lehetséges, hogy […] ötven-száz évvel későbbi etnikai térképeink még inkább hasonlítani fognak a jelenlegi magyar állam alakjára, és a népszámlálási adatok ránk nézve még riasztóbbak lesznek a szomszédos államokban, mint az elmúlt száz évben. Mégis: az önfeladás sohasem megoldás, csak a gyávák kétségbeesett lépése” – hangzik talán leglényegesebb végkövetkeztetése.

(Trianon 100. Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért. Szerk.: Kosztolányi Dezső. Osiris Kiadó–Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2020; 288 oldal. Emlékező Magyarország I–II. Szerk.: Gyurgyák János. Osiris Kiadó, Budapest, 2020; 503 + 590 oldal. Ára: 9980 forint)