Szokoli Mehmed nagyvezír nem tudott szabadulni felnőttkorában egy régi érzésétől. Attól, hogy boszniai szerb gyermekként hajón hurcolták el a törökök a Drinán. A későbbi török pasa – aki egy időben Szigetvárt is ostromolta – ettől az érzéstől egy vallásokat és kultúrákat összekötő híd építésével akart megszabadulni. Ez az a bizonyos híd a Drinán, a délkelet-boszniai Višegradnál, amely a Nobel-díjas Ivo Andrić regényének címéből lehet ismerős. A sokszor túlságosan is érzékletes leírásokban bővelkedő Híd a Drinán a balkáni történelem évszázadainak egyik szimbóluma; azé a Balkáné, amely népek és felekezetek délszaki életszeretetének és halált megvető gyűlöletének, lelki építkezéseinek és fizikai pusztításainak, háborúinak és békéinek adott és ad ma is otthont. Van, hogy a Balkán robban, mint Európa puskaporos hordója, amely világháborút is tudott már berobbantani, és van, amikor csendben elvan, izzik magában.
Most az utóbbi van soron. Amikor a kilencvenes években lapszerkesztőségben kezdtem dolgozni, az egyik közeli kollégám délvidéki magyar srác volt, Budapestre települt szerbiai katonaszökevény. A délszláv háborúk dúlta Balkán kurrens külpolitikai téma volt akkoriban, bőven adott muníciót egy újságíró napi penzumához. A kolléga füléhez általában telefonkagyló tapadt, szerbekkel, horvátokkal napi kapcsolatban volt – a gospodine (uram) szó ma is a fülembe cseng –, Pestről pedig szlovén újságnak fusizott. Később azonban, a kétezres évekre, amikorra megbukott a Milosevics-rendszer, sikerült látszólag – de csak látszólag – életképes államszerkezetbe tuszkolni Bosznia népeit és vallásait, illetve a koszovói után az ohridi békével elcsitult a macedón–albán konfliktus is, a Balkán elcsendesedett. Az ottani témák kikoptak a pesti lapok felületéről, a vajdasági kolléga is eltűnt, ha pedig nagyon muszáj volt, helyi tudósítók küldtek cikkeket Újvidékről vagy Zágrábból. Ez nagyjából másfél évtizeden keresztül így ment.
De újabban ismét izzik és újra izgalmas hely lett a Balkán, a népek börtöne és felszabadítója. Tüntetnek Belgrádban, Újvidéken, Szófiában, mozgásba lendült a horvát és a macedón, azaz immár északmacedón politika is; a Balkánon gyakrabban változtatják az egyes országok nevét, mint a hidegháborús kémekét. Nem vennénk arra mérget, hogy Észak-Macedóniát sokáig így fogják hívni: kínos, megalázó kompromisszum ez a Makedónia miatt féltékeny görögök vétójának elkerülésére, az uniós integráció zavartalanságának jegyében. Hosszú idő után – német–francia, uniós, illetve amerikai közvetítéssel – napirendre kerültek a szerb–koszovói tárgyalások is.