A Rigómezőtől a Drináig

Tüntetnek Belgrádban, Újvidéken, Szófiában, mozgásba lendült a horvát és a macedón politika is.

A döntő többségében albán Koszovó jövője tisztázatlan, csakis a zöldasztalnál megbeszélhető megoldásokat említve, akár a területcserét is. A fegyverrel kicsikarhatóaktól vagy Nagy-Albánia víziójától most eltekintenénk. A pristinai tárgyalási pozíciót mindenesetre rontja, hogy Hashim Thaçi koszovói elnök ellen nemrég vádat emeltek Hágában régi ügyek miatt. A Balkánon mindig akad a múltnak olyan szelete, amely éppen kísért. Ezzel Thaçi ki is zárta magát a tárgyalásokból, egy nagy dirrel-dúrral beharangozott washingtoni fordulót el is kellett halasztani. Pedig a Trump-kormány meg akarta mutatni, milyen profi nemcsak az összeugrasztásban, hanem a békéltetésben is.

Európa és Amerika ugyanis egyaránt teper a Balkánon, egymás ellenében és a névjegyüket nem annyira a zöldasztalnál, mint az infrastruktúra-fejlesztésben letevő kínaiak ellenében is. Az oroszok ellenében is. Meg a törökökében. Bosznia-Hercegovinában a bosnyák muszlimokat a törökök és a szaúdiak, a katolikus horvátokat Horvátország, az ortodox szerbeket Oroszország segíti – mondták helybéliek tavalyi mostari riportutunkon. Nem egyértelmű a Balkánon, mi kihez is tartozik, ki formálhat rá igényt. Az egymást követő rigómezei csaták résztvevői, Lazarevics István vagy Hunyadi János talán nem is értenék, hogy kerültek Kosovo Poljére az albánok – szerbekről, törökökről szólt anno a fáma. De Ivo Andrić örökségén is összevesztek a népek, amelyek összeillesztették, majd szétvagdosták a valamikor szerb-horvátként ismert nyelvet.

A koronavírustól való félelem, a járvány okozta gazdasági pangás, a munkahelyek elvesztése vagy bizonytalanná válása, a mindennapi életet sokszor akadályozó korlátozó intézkedések, a megszokott napi rutin elvesztése, a sokhetes bezártság világszerte frusztrálttá tette az embereket. Tüntetők az elmúlt hetekben Belgrádban és Szófiában is be akartak törni a parlamentbe, le akarták verni a kormányon a rossznak ítélt járványügyi politikáját – és amellett sok minden mást. Vélt vagy valós korrupciót, igazságtalanságokat is. Pedig Belgrádban Aleksandar Vucsics pártja nemrég nyerte meg fölényesen a választásokat, Szófiában Bojko Boriszov kormánya elvileg márciusig volt hitelesítve.

A szerb titkosszolgálatok külföldi beavatkozást is sejtenek a tüntetések mögött, szerepet játszanak a megmozdulásokban a Koszovó-tárgyalások is. Vannak, akik nem akarják, hogy Vucsics belemenjen a szerb nemzet számára vállalhatatlan engedményekbe, beleértve Koszovó államként való elismerését, csak azért, hogy valamivel fényesebb perspektívát kapjon a Nyugattól. Például mielőbbi, akár 2025-ös európai uniós csatlakozást, ami más előnyök mellett pénzcsapokat nyitna meg Szerbia előtt, valamint könnyebb nyugat-európai munkavállalási lehetőségeket. Olyan országról beszélünk, amely egykori jugoszláv tagköztársaságként vendégmunkások tömegeit adta a 80-as években az NSZK-nak. És amely azt látja, hogy az egykori közös délszláv állam legnyugatiasabb része, Szlovénia tizenhat éve, 90-es évekbeli fő háborús ellensége, Horvátország pedig hét esztendeje uniós tag.

Magyarország a délvidéki magyarok érdekét tartja szem előtt. Kárpát-medencei nemzettársaink közül azokét, akik a kárpátaljaiakkal együtt továbbra is kívül rekedtek az egységes Európán, illetve mindazon, ami ezzel jár: az uniós alapszabadságokon, az EU felzárkóztatási pénzeiből való részesedésen. Most, a szerbiai választásokon a délvidéki magyarok javítottak eredményükön, nagyobb beleszólást kaphatnak a döntésekbe, és koalícióban maradnak a Vucsics vezette Szerb Haladó Párttal. Nemcsak szerencsés egybeesés, hanem diplomáciai fegyvertény is, hogy az illetékes uniós biztos, Várhelyi Olivér személyében magyar diplomata bábáskodhat Szerbia uniós tagsága felett a következő négy évben.

Horvátországban, ahol Jankovics Róbert képviselő személyében szintén támogatja a magyar nemzetiségű politikus, az újrázó Andrej Plenković kormányát, a miniszterelnök egyik helyettesének személyére a szerb kisebbség tehet javaslatot. Ilyen zágrábi keltezésű hírt a 90-es években még fájdalmas kacaj fogadott volna. Az a távirat is frissen érkezett, hogy az albán etnikum képviselői kerültek a királycsináló szerepébe az észak-macedón választások után. Két évtizede még etnikai zavargások verték fel az egykori Jugoszlávia legszegényebb tagköztársaságának csendjét. Észak-Macedóniában, amely pár hónapja – a járvány árnyékában szinte észrevétlenül – a NATO tagja is lett, a lakosság negyede-harmada albán nemzetiségű. Márpedig a Balkánon mindig megnyugtató az olyan hír, amely arról szól: az egyes népek, nemzetiségek, vallások képviselői megtalálják számításaikat azon keretek között, amelyek közé az államhatárok szorítják őket. De a Balkán örök titka, hogy nem tudni, meddig tart ki ez a gyakorta feszültséggel teli, látszólagos elégedettség. Sokszor szűkek azok a keretek.