A Rigómezőtől a Drináig

Tüntetnek Belgrádban, Újvidéken, Szófiában, mozgásba lendült a horvát és a macedón politika is.

Szokoli Mehmed nagyvezír nem tudott szabadulni felnőttkorában egy régi érzésétől. Attól, hogy boszniai szerb gyermekként hajón hurcolták el a törökök a Drinán. A későbbi török pasa – aki egy időben Szigetvárt is ostromolta – ettől az érzéstől egy vallásokat és kultúrákat összekötő híd építésével akart megszabadulni. Ez az a bizonyos híd a Drinán, a délkelet-boszniai Višegradnál, amely a Nobel-díjas Ivo Andrić regényének címéből lehet ismerős. A sokszor túlságosan is érzékletes leírásokban bővelkedő Híd a Drinán a balkáni történelem évszázadainak egyik szimbóluma; azé a Balkáné, amely népek és felekezetek délszaki életszeretetének és halált megvető gyűlöletének, lelki építkezéseinek és fizikai pusztításainak, háborúinak és békéinek adott és ad ma is otthont. Van, hogy a Balkán robban, mint Európa puskaporos hordója, amely világháborút is tudott már berobbantani, és van, amikor csendben elvan, izzik magában.

Most az utóbbi van soron. Amikor a kilencvenes években lapszerkesztőségben kezdtem dolgozni, az egyik közeli kollégám délvidéki magyar srác volt, Budapestre települt szerbiai katonaszökevény. A délszláv háborúk dúlta Balkán kurrens külpolitikai téma volt akkoriban, bőven adott muníciót egy újságíró napi penzumához. A kolléga füléhez általában telefonkagyló tapadt, szerbekkel, horvátokkal napi kapcsolatban volt – a gospodine (uram) szó ma is a fülembe cseng –, Pestről pedig szlovén újságnak fusizott. Később azonban, a kétezres évekre, amikorra megbukott a Milosevics-rendszer, sikerült látszólag – de csak látszólag – életképes államszerkezetbe tuszkolni Bosznia népeit és vallásait, illetve a koszovói után az ohridi békével elcsitult a macedón–albán konfliktus is, a Balkán elcsendesedett. Az ottani témák kikoptak a pesti lapok felületéről, a vajdasági kolléga is eltűnt, ha pedig nagyon muszáj volt, helyi tudósítók küldtek cikkeket Újvidékről vagy Zágrábból. Ez nagyjából másfél évtizeden keresztül így ment.

De újabban ismét izzik és újra izgalmas hely lett a Balkán, a népek börtöne és felszabadítója. Tüntetnek Belgrádban, Újvidéken, Szófiában, mozgásba lendült a horvát és a macedón, azaz immár északmacedón politika is; a Balkánon gyakrabban változtatják az egyes országok nevét, mint a hidegháborús kémekét. Nem vennénk arra mérget, hogy Észak-Macedóniát sokáig így fogják hívni: kínos, megalázó kompromisszum ez a Makedónia miatt féltékeny görögök vétójának elkerülésére, az uniós integráció zavartalanságának jegyében. Hosszú idő után – német–francia, uniós, illetve amerikai közvetítéssel – napirendre kerültek a szerb–koszovói tárgyalások is.

A döntő többségében albán Koszovó jövője tisztázatlan, csakis a zöldasztalnál megbeszélhető megoldásokat említve, akár a területcserét is. A fegyverrel kicsikarhatóaktól vagy Nagy-Albánia víziójától most eltekintenénk. A pristinai tárgyalási pozíciót mindenesetre rontja, hogy Hashim Thaçi koszovói elnök ellen nemrég vádat emeltek Hágában régi ügyek miatt. A Balkánon mindig akad a múltnak olyan szelete, amely éppen kísért. Ezzel Thaçi ki is zárta magát a tárgyalásokból, egy nagy dirrel-dúrral beharangozott washingtoni fordulót el is kellett halasztani. Pedig a Trump-kormány meg akarta mutatni, milyen profi nemcsak az összeugrasztásban, hanem a békéltetésben is.

Európa és Amerika ugyanis egyaránt teper a Balkánon, egymás ellenében és a névjegyüket nem annyira a zöldasztalnál, mint az infrastruktúra-fejlesztésben letevő kínaiak ellenében is. Az oroszok ellenében is. Meg a törökökében. Bosznia-Hercegovinában a bosnyák muszlimokat a törökök és a szaúdiak, a katolikus horvátokat Horvátország, az ortodox szerbeket Oroszország segíti – mondták helybéliek tavalyi mostari riportutunkon. Nem egyértelmű a Balkánon, mi kihez is tartozik, ki formálhat rá igényt. Az egymást követő rigómezei csaták résztvevői, Lazarevics István vagy Hunyadi János talán nem is értenék, hogy kerültek Kosovo Poljére az albánok – szerbekről, törökökről szólt anno a fáma. De Ivo Andrić örökségén is összevesztek a népek, amelyek összeillesztették, majd szétvagdosták a valamikor szerb-horvátként ismert nyelvet.

A koronavírustól való félelem, a járvány okozta gazdasági pangás, a munkahelyek elvesztése vagy bizonytalanná válása, a mindennapi életet sokszor akadályozó korlátozó intézkedések, a megszokott napi rutin elvesztése, a sokhetes bezártság világszerte frusztrálttá tette az embereket. Tüntetők az elmúlt hetekben Belgrádban és Szófiában is be akartak törni a parlamentbe, le akarták verni a kormányon a rossznak ítélt járványügyi politikáját – és amellett sok minden mást. Vélt vagy valós korrupciót, igazságtalanságokat is. Pedig Belgrádban Aleksandar Vucsics pártja nemrég nyerte meg fölényesen a választásokat, Szófiában Bojko Boriszov kormánya elvileg márciusig volt hitelesítve.

A szerb titkosszolgálatok külföldi beavatkozást is sejtenek a tüntetések mögött, szerepet játszanak a megmozdulásokban a Koszovó-tárgyalások is. Vannak, akik nem akarják, hogy Vucsics belemenjen a szerb nemzet számára vállalhatatlan engedményekbe, beleértve Koszovó államként való elismerését, csak azért, hogy valamivel fényesebb perspektívát kapjon a Nyugattól. Például mielőbbi, akár 2025-ös európai uniós csatlakozást, ami más előnyök mellett pénzcsapokat nyitna meg Szerbia előtt, valamint könnyebb nyugat-európai munkavállalási lehetőségeket. Olyan országról beszélünk, amely egykori jugoszláv tagköztársaságként vendégmunkások tömegeit adta a 80-as években az NSZK-nak. És amely azt látja, hogy az egykori közös délszláv állam legnyugatiasabb része, Szlovénia tizenhat éve, 90-es évekbeli fő háborús ellensége, Horvátország pedig hét esztendeje uniós tag.

Magyarország a délvidéki magyarok érdekét tartja szem előtt. Kárpát-medencei nemzettársaink közül azokét, akik a kárpátaljaiakkal együtt továbbra is kívül rekedtek az egységes Európán, illetve mindazon, ami ezzel jár: az uniós alapszabadságokon, az EU felzárkóztatási pénzeiből való részesedésen. Most, a szerbiai választásokon a délvidéki magyarok javítottak eredményükön, nagyobb beleszólást kaphatnak a döntésekbe, és koalícióban maradnak a Vucsics vezette Szerb Haladó Párttal. Nemcsak szerencsés egybeesés, hanem diplomáciai fegyvertény is, hogy az illetékes uniós biztos, Várhelyi Olivér személyében magyar diplomata bábáskodhat Szerbia uniós tagsága felett a következő négy évben.

Horvátországban, ahol Jankovics Róbert képviselő személyében szintén támogatja a magyar nemzetiségű politikus, az újrázó Andrej Plenković kormányát, a miniszterelnök egyik helyettesének személyére a szerb kisebbség tehet javaslatot. Ilyen zágrábi keltezésű hírt a 90-es években még fájdalmas kacaj fogadott volna. Az a távirat is frissen érkezett, hogy az albán etnikum képviselői kerültek a királycsináló szerepébe az észak-macedón választások után. Két évtizede még etnikai zavargások verték fel az egykori Jugoszlávia legszegényebb tagköztársaságának csendjét. Észak-Macedóniában, amely pár hónapja – a járvány árnyékában szinte észrevétlenül – a NATO tagja is lett, a lakosság negyede-harmada albán nemzetiségű. Márpedig a Balkánon mindig megnyugtató az olyan hír, amely arról szól: az egyes népek, nemzetiségek, vallások képviselői megtalálják számításaikat azon keretek között, amelyek közé az államhatárok szorítják őket. De a Balkán örök titka, hogy nem tudni, meddig tart ki ez a gyakorta feszültséggel teli, látszólagos elégedettség. Sokszor szűkek azok a keretek.