időjárás 2°C Melinda , Vivien 2022. december 2.
logo

Adósságcsapda

Pósa Tibor
2020.07.06. 10:39
Adósságcsapda

Latin-Amerika egyik legszegényebb országa, Ecuador hihetetlen módon ki van szolgáltatva gazdaságilag Kína jóindulatának. A koronavírus-járvány súlyos ecuadori következményei még fokozzák ezt a függőséget. Vajon amiről már évek óta beszélnek, Quito beleegyezik-e abba, hogy tete­mes adósságát Pekingnek Amazonas környéki földterülete eladásával törlessze? 

A legutóbbi időkben ilyenre bizonyosan nem volt példa. Mármint a lehetőségre, hogy egy ország a földterülete áruba bocsátásával akarna jelentős pénzösszeghez jutni, és adósságát leírni. Ecuadorban még ez a megoldási lehetőség is felmerült. Valószínűleg a nemzetközi színtéren hónapokon belül be kell jelentenie a fizetésképtelenségét. Ezt követően majd megkezdődhetnek a tárgyalások a kölcsönök átütemezéséről az eddigi finanszírozókkal.

De miért jutott ebbe a helyzetbe Ecuador? Kína nemcsak Európában és Afrikában az egyik legnagyobb befektető, hanem Dél-Amerikában is gőzerővel nyomul. A legutóbbi gazdasági válságot követően, 2009-ben kezdte meg a pénzügyi offenzívát a földrész déli részén. A politikai helyzet is kedvező volt számára, hiszen ekkoriban Latin-Amerikában a baloldali kormányok kaparintották meg a hatalmat. Le akarták vetkőzni az észak-amerikai függést, a Valutaalap, az IMF gondoskodásából sem kértek. És egyszer csak megjelent Kína a hitelpiacon. Egy olyan nagyhatalom, amelynek kétségtelenül van pénze, és nem köti politikai kérdésekhez a segélynyújtást.

A lehetőség Rafael Correát, Ecuador akkori elnökét, aki 2007–2017 között vezette az országot, is lázba hozta. A kínaiak elfogadták azt az üzleti variációt, hogy a kölcsönökért Quito nyersolajjal fizet, ami az egyik exportkincse. Correa is elégedett volt, hiszen Ecuador csak hosszú évtizedek múltán tudott volna annyit áldozni az olajmezőkre, hogy maga is felhozza az energiahordozót. A három nagy kínai olajtársaság koncessziót is szerzett az Amazonas környékén lévő olajmezőkre. Ez a főként keleten fekvő terület őserdő, nehezen megközelíthető, igen nagy beruházást igényel ezen a vidéken az olajbányászat. Ha a kínaiaknak megéri, hát fúrjanak. Sőt 2013-ban felmerült az, hogy a kínai olajvállalatok esetleg megvásárolnák azokat a területeket, amelyeken jelenleg is dolgoznak. Nyilván ők is érezték, hogy a talajban rengeteg olaj van. Az ecuadori Amazonas-részt, amely az ország területének 43 százaléka, nyolcmillió hektárra teszik, ennek mintegy harmadára, hárommillió hektárra szólt a távol-keleti ajánlat. Tehát az ország mintegy 12 százaléka kerülne kínai kézbe. Időről időre azóta is felbukkant az egyeztetésekről szóló hír, egyes hírportálok felkapták, de érdekes, hogy a napokban a kínai közösségi oldalakon kezdett terjedni az értesülés. Most, amikor egyre sötétebben festik le Ecuador gazdasági helyzetét, érthető, hogy a kínaiakat felvillanyozta a pénzen vett országbővítés lehetősége.

A nyomor sokakat a vízre kényszerít Ecuadorban
Fotó: Getty Images–Jeremy Horner

Peking célja – mint mindig – kettős a hitelnyújtással. Egyrészt jó áron felajánlja az infrastruktúra fejlesztését: utakat, erőműveket, villanyhálózatokat, vasútvonalakat, kőolajvezetékeket telepít a kölcsönért cserébe, mégpedig igen rövid idő alatt. Mivel már jelen van, és bizalmi viszonyt alakított ki az ország vezetői­vel, áruival betör a térségbe. Ecuadorban is ez történt, Correa rákapott a kínai kölcsönre, Kínától dollármilliárdokért új olajfinomító-hálózatot, két vízerőművet is rendelt. Akkor ez jó ötletnek tűnt: közvetlen finanszírozásért szolgáltatásokat kapott az ország, amelyért csak később kellett fizetnie nyersolajjal. A quitói kormány meg is próbálta fokozni a saját kitermelését, vajmi kevés sikerrel.

Az viszont elkerülte a kabinet figyelmét, hogy 2024-ben az Ecuadorban kitermelt olaj kilencven százalékát kellene Kínának átadnia, magyarán az ország legfontosabb ásványkincséből csak tíz százalékkal rendelkezne. Az adósságcsapda bezárult. Ezt a mennyiséget az utána jövő elnöki garnitúra újratárgyalta Pekinggel, így az energiahordozónak csak 80 százalékát viszik el a kínaiak. De vajon mekkora összeggel tartozik Ecuador Kínának? Ezt pontosan nem tudja senki, vagyis nagyon kevesen. Még az új olajipari miniszter is, aki a közelmúltban tartott sajtóértekezletet, kitért a kérdés elől.

A ködös megállapodásokból nem sokat lehet kiolvasni, ráadásul ezeknek jó része ellentételezés, ami nagyban függ a világpiaci áraktól. Itt sincs szerencséje a 17 milliós államnak, a kőolaj ára ugyancsak gyengélkedik.

Ha világviszonylatban nézzük, Ecuadornak nem olyan hatalmas a külföldi adóssága, a nemzeti jövedelemnek úgy hatvan százaléka körül lehet. A baj az, hogy szinte semmi pénze nem maradt, hogy a kamatokat fizesse, és fenntartsa az ország gazdaságának működését. A pénzügyminiszter most mindenhova elutazik, hogy valahogy összekönyörögjön újabb egymilliárd dolláros kölcsönt. A világjárvány közepette ez igen nehéz. Így hát továbbra is az egyetlen remény Kína maradt, hátha sikerül vele újratárgyalni az adósságszolgálat menetét, és ezzel rövid időre fellélegezhet az ország. Ám ez azt is jelenti, hogy Ecuador az eddigi gazdasági függést Pekingtől még tovább erősítheti. És csak ezt követően jönnek a koronavírus-járvány gazdasági következményei, amelyek sötét jövőt jósolnak az egész latin-amerikai térségnek, benne Ecuadornak is.

Úgy néz ki, hogy Rafael Correa személyesen kiválasztott utódjára, Lenín Morenóra nehéz napok várnak. A korábban szövetséges két politikus mára odáig jutott el, hogy egy pohár vízben megfojtaná a másikat. Moreno kiterjedt korrupcióellenes kampányt folytat, ha már enni nem tud adni, legalább a tömeg a cirkuszt hadd élvezhesse. Április elején az előző vezetés 17 felső funkcionáriusát ítélték el vesztegetés elfogadásának vádjával. Correa nyolc évet kapott, de ez különösebben nem érdekli őt, amikor érezte, hogy szorul a nyaka körül a hurok, Belgiumba távozott, ugyanis a felesége belga állampolgár. Így ő a jelek szerint megússza a büntetést, de alelnöke, számos minisztere hosszú börtönéveknek néz elébe.

Nehogy azt higgyék az olvasók, hogy a kínai üzletekből jutott egy kis csúszópénz a politikusoknak. A legnagyobb vetélytárs, a brazil Odebrecht építőipari óriás csak ugyanúgy viselkedett, mint más környező államban szokott: kicsit megemelte a munkájáért járó közbeszerzési díjat, és ezt az összeget szépen visszacsorgatta az adott ország politikai vezetőségének. Correa neve mellett hétmillió dollár szerepelt, amit természetesen tagad az érintett. Az egész tárgyalást maszkabálnak minősítette, és akár nemzetközi bíróságon a végsőkig harcolni fog igazáért. Ezen a tárgyaláson egyelőre csupán gyanúként merült fel: lehet, hogy a kínai cégek is juttattak a megfelelő ecuadori zsebekbe csúszópénzt. Nagy valószínűséggel a cirkuszi előadás tovább folytatódik.

Correa megítélése hazájában kettős: vannak, akik rajonganak érte, míg a másik tábor a pokolba kívánná arrogáns, öntelt stílusával együtt. Az ő szempontjából a nagyobb baj az, hogy 25 évre eltiltották a politikai szerepléstől Ecuadorban. Esetleg hatályon kívül lehet helyezni az ítéletnek ezt a részét. Ebben az esetben viszont – az alkotmány egyértelműen kimondja, hogy egy személy csak kétszer lehet államfő – alelnöki posztra pályázhatna. A quitói utcákon ennek ellenére megjelentek a fenyegető graffitik: „Correa visszatér.”

Az államcsőd réme a tavalyi évben Kína

133 milliárd dollár hitelt nyújtott a legjobban megszorult latin-amerikai államoknak. Melyek voltak ezek az országok, amelyek egymást taposták le, olyannyira ki voltak éhezve a kínai kölcsönre? Venezuela, Brazília, Ecuador, Argentína és Bolívia, amelyek mind nagyobb mértékben adósodnak el a távol-keleti nagyhatalomnak. Az egész hitelügyletet két hatalmas pénzintézet, a China Development és az Export-Import Bank of China bonyolította le, amely kiváló csatornákat teremtett a valójában állami „segítségnek”. Ezekben az országokban Peking úgy mutatja be magát, mint olyan államot, amely nem a hasznot hajszolja, csupán közös üzletekre törekszik az infrastruktúra fejlesztésében, az ásványkincsek kiaknázásában, a mezőgazdaságban, a bányászatban. Ezek az államok pedig – mivel nincs más olyan jelentkező, amely szorult helyzetükben dollármilliárdokat adna, akár szabad felhasználásra – elfogadják az ázsiaiak elképzeléseit. És ezek többnyire konkrét műveletek finanszírozására vonatkoznak, természetesen kínai cégek részvételével.

Pekingnek elsősorban az a célja, hogy olyan kulcsfontosságú nyersanyagokhoz jusson, amelyek náluk nem találhatók meg, vagy csak csekély mértékben. A kölcsönnyújtásnak az is feltétele, hogy az adott államok mintegy ellentételezésként kínai gépeket, vonatokat, telekommunikációs eszközöket vásároljanak. Sőt a kínai fél manapság már műholdakat is kínál, amelyeket nem csak katonai célra lehet felhasználni. Az ilyen – még mindig elmaradott – régióban az úthálózat, vasút, gáz- és áramellátás fejlesztésére mindig van igény. Ha a dél-amerikai országok nem lennének ennyire kiéhezve a beruházásokra, akár még azt is mondhatnánk, hogy méltányos üzletek köttetnek. De sajnos más a helyzet. Vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne fedezze fel a geostratégiai érdeket. Minden egyes ilyen kölcsönnyújtással Kína növeli befolyását a mások által magára hagyott térségben. A távol-keleti hatalom sokkal „kellemesebbé” teszi a keserű pirula bevételét, mint jó pár évtizede az amerikaiak. Peking a 2000-es évektől különösen kiváló kapcsolatokat ápolt a baloldali latin-amerikai kormányokkal, de az őket váltó, jobboldali erőknek is segít az elődök által hagyott szeméthalmaz eltakarításában. Nem szabad összekeverni a politikát az üzlettel – legalábbis így tartják Pekingben a kommunista párt képviselői, és ez a „független” felfogás eddig bevált.

A latin-amerikai országoknak nyújtott tavalyi kölcsönökből Venezuela vitte el az egész összeg felét, Kína 67,2 milliárd dollárral támogatta a Maduro-rezsimet. Itt valóban megáll ez a megfogalmazás, ugyanis ezen hitelek nélkül a chávezista rendszer már rég megbukott volna. Kína ezt sem nagylelkűségéből teszi – azért az benne van, hogy az Egyesült Államoknak, ahol tud, ott gondot okoz –, hanem belejátszik ebbe a jól megfontolt üzleti érdek is. Itt is – mint láthattuk Ecuadornál – a „kölcsön az olajért” elv érvényesül. A piaci áron Kína megveszi Caracastól a nyersolajat, amely ráadásul a világon az egyik legjobb minőség, és ezzel Venezuela megpróbálja törleszteni az adósságát. A dél-amerikai ország még ezt is egyre nehezebben tudja teljesíteni, ugyanis a kutak annyira elavultak, hogy nem tudják felszínre hozni a kívánt kőolajmennyiséget. Venezuela előtt aranytenger van, és mégsem tud lehajolni, hogy egy nagyobb rögöt felvegyen.

A még most is az egész amerikai földrészen tomboló koronavírus-járvány gazdasági hatásai kiszámíthatatlanok, de az biztos, hogy nem lesznek kellemesek. Az említett öt államból három – Venezuela, Ecuador és Argentína – nagy gondokkal fog szembenézni még a kínai hitelek törlesztése terén is. Volt már ilyen az 1970-es években – persze akkor nem Kína volt a kölcsönadó –, amikor az alapvető nyersanyagok árai sohasem látott mélységbe zuhantak. Ezek az országok gazdaságukat alig néhány ásványkincs kiaknázására összpontosítják. A világválságban szinte mindegyik azzal lesz elfoglalva, hogy elkerülje az államcsődöt. És mit tesz ekkor majd Kína?

 

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.