Barbárság vonalzóval

Ung vármegyénken ma három állam, Magyarország mellett Szlovákia és Ukrajna osztozik. Az ugyancsak széttagolt Zemplén keleti csücske az ország talán legelmaradottabb vidéke, ám a trianoni határ, amely a lecsúszás felelőse, ma már csupán jelképes. Összetartozik, ami összenőtt.

Matl Péter turulszobra Sátoraljaújhelyen. A pusztítás helyrehozható Fotó: MTI–Czeglédi Zsolt

Matl Péter turulszobra Sátoraljaújhelyen. A pusztítás helyrehozható
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

Még csak egy bódé sincs az út mellett, észrevétlenül suhanunk át Magyarországról Szlová­kiába, csak a mobilszolgáltató üzenete jelzi, hogy már szlovák területen haladunk. Amúgy most is az egykori Zemplén vármegye királyhelmeci járásában. A kacskaringós Nagytárkány–Bély–Kisdobra útvonalon érjük el a járásközpontot, így Bélyen alkalmunk adódik megcsodálni a részlegesen felújított Sennyei-kastélyt, amelyet a csehszlovák kommunizmus pusztulásra ítélt, s amelynek sorsa csak azt követően vett kedvező fordulatot, hogy a Prosperitas Alapítvány 2008-ban megvásárolta, és a Magyarország–Szlovákia határon átnyúló együttműködési program keretében 2007 és 2013 között hozzáfogott a megmentéséhez. A magyar támogatás és érdekeltség újabb kézzelfogható jeleként.

A kastély mellett a neogótikus templomban misére gyülekeznek a helyiek – magyarul beszélgetve. Mintha még mindig Magyarországon járnánk. A környék bástyája, a járásszékhelyi rangjától megfosztott – és a már szlovák többségű tőketerebesi járáshoz tapasztott – Királyhelmec többségében magyar lakossága a rendszerváltozás óta továbbra is keresi a kitörési lehetőséget. A szocia­lista múlt a Bodrogköz legjelentősebb települését is borzalmas épületeivel igyekezett formálni, a gazdasági fellendülés várat magára.

Nagykapos felé továbbhaladva átlépünk az egykori Ung vármegyébe, változás mégsem tapasztalható, továbbra is magyar falvak követik egymást. Néhány településen átsiklunk, és megérkezünk Szelmencre, a kettévágott faluba, amely egykor valóságos zarándokhely volt külhonban. A magyar falu egyik fele Szlovákiához, a másik (ma már) Ukrajnához tartozik. Érdemes ránézni a térképen a mintegy húsz kilométer hosszú határszakaszra. Mintha vonalzóval húzták volna meg, akárcsak a Szaharában két afrikai állam között. Barbár tempó, nincs rá jobb szó.

A fogadtatás annál meghatóbb. A bezárt Dobó István alapfokú iskola ablakaira kiragasztott hatalmas betűkből olvasható a szívbe markoló üzenet: „Nagyon hiányoztok, gyerekek”. A járvány a falu életét másképp is befolyásolta, hetekre ismét elvágta egymástól a határ két oldalára eső részét.

Jól teszi a vándor, ha éber szemekkel közelít a határhoz. Mi óvatlanok vagyunk. Ahogy begurulunk a még mindig csupán gyalogos- és kerékpáros-határátkelőhöz, máris szlovák határőr toppan elénk, s hangosan magyaráz. A magyar szót persze nem akarja megérteni. Jön a kolléga, ő már beszél magyarul, s közli, ötven euró a bírság, mert száz méterrel feljebb nem vettük figyelembe a behajtani tilos táblát. Persze a hosszadalmas papírmunkát sem ússzuk meg, de közben legalább elkészíthetjük a két fél székely kapuról a fényképet. Visszafelé rácsodálkozunk a tiltó táblára, amely inkább traktorral behajtani tilos táblára emlékeztet, de ez inkább csak kifogás.

Ugyanezen az útvonalon hajtunk visszafelé, Királyhelmecnél Sátoraljaújhely felé tartva. A „szlovák” Hegyalja szép és takaros, csakúgy, mint a két település, Szőlőske és Borsi. Utóbbi arról nevezetes, hogy 1676-ban a kastélyában született II. Rákóczi Ferenc. A történelmi ranghoz szerencse is kell: Munkácsról Regécre tartva Zrínyi llona méhéből itt kívánkozott napvilágra az ifjú fejedelem.

Innen már jól kivehető Sátoraljaújhely látképe, de mielőtt áttérnénk Magyarországra, kereszteznünk kell a vasúti sínt. Ám ma már ez inkább csak jelkép, egy elhibázott döntés rekvizituma. Ahogy Zemplén vármegye egykori székhelye, úgy a szomszédos települések is megszenvedték a széttagoltságot. Sátoraljaújhely vonzáskörzete – Balassagyarmatéhoz hasonlóan – ma már ismét átterpeszkedik az északi (szlovák) területekre is, kétségbevonhatatlan európai uniós vívmány, hogy a határ ma már csak szimbolikus, ahogy a rendszerváltozáskor reméltük, valóban „légiesült”.

Felbaktatunk a Kálvária-hegyre, amelyet a százéves évforduló óta már Matl Péter turulja is vigyáz, onnan nézünk szerteszét. Gyönyörű a táj, amelynek természet adta központja a város. Újabb bölcsességgel élve: Trianon pusztítása szembetűnő, de nem helyrehozhatatlan.

Visszafelé is Szlovákián át haladunk. Észrevétlenül átsuhanva kétszer is a határon. Erre tényleg gyorsabb és jobb az út. Ahogy azt évszázadokon át kitaposták.