F. J. ragyogóan férfias volt, igaz, hogy a hűséges Andrássy volt ugyanekkor a legfőbb bál- és táncrendező. Ellenben egy koronaherceguccai zongoragyárosné, aki fehérhajú éveiben az én kezemről gombolyította le a pamutot, gyakran mondogatta, hogy a pesti asszonyságoknak feltünt, hogy mennyivel kisebb a „császár” a sudártermetű császárnénál. „Talán félfej is volt köztük” – hangzanak fülembe most is az emlékezetes szavak. Igaz, hogy F. J. ebben az időben már határozottan vállasodott, mint egy katonatiszt, aki fiatalon kerül a törzskarba, megszokta a fejedelmi testtartásokat, tudott már kegyesen is nézegetni alattvalóira, habár többnyire még zordon volt, mint egy stréber gyalogsági kadett, aki a legénység iránti szigorúságával és a szolgálati szabályok pontos betartásával akar kitünni láthatatlan feljebbvalói előtt.
[…] Nem hordott ugyan magassarku csizmát, mint azok az emberek szokták, akik többnek akarnak látszani embertársaiknál, de a testhezálló „formaruhának” nagy kedvelője volt, mert ezeknek nadrágszáraiban pontosan megmutatkoznak a lovaglástól izmos combok és nyereg mellett növekedett térdek. A szűk katonakabátok, bár a későbbi korban nagyon hátráltatják a jó emésztést, daliássá teszik a férfit, mint általában abban az időben, a színes, pompázó katonaruhák idejében mindenki igyekezett arra, hogy valahol egy házban, a falon, nem messzire a leányzó ágyától, huszár- vagy bakaruhában mutatkozzon egy képen, amely képet készen árulták a vásárokon, csupán a fejet ragasztották be. Ah, szép idők! Még Petőfinknek is azt a képét becsültük legtöbbre, amelyen Bem apó barna honvédatillájában fekszik és a vérrel írott szavak haldokló szemei előtt így piroslanak: Hazám!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!