Ferenc József, a gavallér király

F. J. ragyogóan férfias volt, igaz, hogy a hűséges Andrássy volt ugyanekkor a legfőbb bál- és táncrendező

Ferenc József 1865-ben

Nem volt nagytermetű ember még abban a korszakában sem, amikor legelőször volt szerencséjük a magyaroknak láthatni, amint négylovas hintóval utazott végig az Alföldön, ahol nemrégiben még ama zempléni fiskális gyujtogatta a lakosságot a szabadságharchoz, még régebben pedig Rózsa Sándor nyargalászott pusztázó legényeivel. Mint a hűséges udvari képírók (akik mindennap szeretnék megörökíteni vásznaikon a fejedelmeket) mondják: ebben az időben meglehetősen nyúlánk és karcsú volt termetére nézve, amely termeten nagyon jól festett a piros szalag a mellkason át…

És a fehér kabát felett egy ábrándosnak is tetsző arc mutatkozott, hajviselettel ama szegény ifjú hercegéhez, akiről Rostand drámáját írta, mert hiszen vérbeli atyafiak voltak ők, mint mindazok, akiknek a jól megtermett osztrák hercegnők életet adtak, még ha a rossznyelvű utókor néha vitázni is mert az atyaság kérdése felett. A gesztenyeszínű fürtök még abból a korból göndörödtek, amikor a nagyralátó és elszánt édesanya, Zsófia símogatta ezeket a fürtöket a lainzi kastélyban. A vöröskés bajúsz, amely ritkásabb, mint egy csapatvezérhez illenék: a szájhagyomány szerint nem nagy sikert ért el az alföldi utazásban, ahol az országutak mentén a botjaikra támaszkodó nyájőrző emberek még tegnapról emlékeztek Kossuth férfias szakállára, valamint ama „Sándor Bácsi” faggyúval is preparált bajúszára… Nemsokára az alföldi utazás után rendelkezés történik az udvari borbélynál, hogy az ifjú osztrák császár ifjonti ábrázatát meg kell öregíteni. Még ma sem tudom felérni civil-észjárásommal, hogy a vöröskés bajúsz tőszomszédságában hogyan növekedett az a fekete szakáll, amelyet aztán Kaiser-Bartnak nevezett ötven millió alattvaló.

[…] „Ruganyos léptekkel szállott le a vasúti kocsiból” – írta az egykori hírlapíró, mint ezt már őseitől tanulta.

Nohát: erről a ruganyosságról volna néhány szavam az emlékirataimban: én már, sajnos, nem láthattam F. J.-t valóban olyan testi állapotban, ahogyan artista-értelemben a ruganyosságot elképzeljük. Valószínű, hogy abban az időben, amikor a lengő, lengedező idősebb Andrássy­ Gyula nemcsak a monarchia külügyi politikáját diktálta, ellenben felvidékiesen könnyed, stucceres, gavalléros testmozdulataival is állandóan F. J. közelében tartózkodott a ragyavert arculatú úriember: akkoriban F. J. is könnyedén vette a grádicsokat. A pesti iparosok és kereskedők bálján, ahol először mutatkozott be feleségével a helybeli adófizető polgárságnak:

F. J. ragyogóan férfias volt, igaz, hogy a hűséges Andrássy volt ugyanekkor a legfőbb bál- és táncrendező. Ellenben egy koronaherceguccai zongoragyárosné, aki fehérhajú éveiben az én kezemről gombolyította le a pamutot, gyakran mondogatta, hogy a pesti asszonyságoknak feltünt, hogy mennyivel kisebb a „császár” a sudártermetű császárnénál. „Talán félfej is volt köztük” – hangzanak fülembe most is az emlékezetes szavak. Igaz, hogy F. J. ebben az időben már határozottan vállasodott, mint egy katonatiszt, aki fiatalon kerül a törzskarba, megszokta a fejedelmi testtartásokat, tudott már kegyesen is nézegetni alattvalóira, habár többnyire még zordon volt, mint egy stréber gyalogsági kadett, aki a legénység iránti szigorúságával és a szolgálati szabályok pontos betartásával akar kitünni láthatatlan feljebbvalói előtt.

[…] Nem hordott ugyan magassarku csizmát, mint azok az emberek szokták, akik többnek akarnak látszani embertársaiknál, de a testhezálló „formaruhának” nagy kedvelője volt, mert ezeknek nadrágszáraiban pontosan megmutatkoznak a lovaglástól izmos combok és nyereg mellett növekedett térdek. A szűk katonakabátok, bár a későbbi korban nagyon hátráltatják a jó emésztést, daliássá teszik a férfit, mint általában abban az időben, a színes, pompázó katonaruhák idejében mindenki igyekezett arra, hogy valahol egy házban, a falon, nem messzire a leányzó ágyától, huszár- vagy bakaruhában mutatkozzon egy képen, amely képet készen árulták a vásárokon, csupán a fejet ragasztották be. Ah, szép idők! Még Petőfinknek is azt a képét becsültük legtöbbre, amelyen Bem apó barna honvédatillájában fekszik és a vérrel írott szavak haldokló szemei előtt így piroslanak: Hazám!

(Krúdy Gyula: I. Ferenc József, Európa legelső gavallérja, 1925)

1867. július 28-án alakult meg hivatalosan az Osztrák–Magyar Monarchia, amikor I. Ferenc József aláírta a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság között létrejött kiegyezés törvényeit.