Gyilkos a mélyben

A háború végétől a honvéd tűzszerészek húszmillió fel nem robbant bombát és lövedéket ártalmatlanítottak, eközben több mint háromszázan haltak közülük hősi halált. Kevés olyan foglalkozás van békeidőben, amely ekkora kockázattal járna. A munka alig csökken, a három-négy bejelentés ma is mindennapos.

Amerikai rombolóbomba felrobbantása, 2019 Fotó: Illyés Tibor Forrás: MTI/Illyés Tibor

Amikor a győztesek jobb-rosszabb háborús filmjeit nézzük, vajon tudatában vagyunk-e annak, mi történik ténylegesen? Mi történik akkor, amikor egy féltonnás légibomba robban, és vastag acélköpenye ezernyi repesszé hasad szét? Amikor az erők hatására szétrobbanó acéltest izzó és pengeéles darabjai a hangsebességnél gyorsabban süvítenek a tér minden irányába, törve, vágva, sebezve mindent és mindenkit, ami és aki az útjukba kerül. Amikor a lökéshullám háztömböket omlaszt össze, hogy a bennük lévő embereket elevenen temesse a soktonnás törmelék alá. Nos, ez az a valóság, amelytől a mozi káprázata megkíméli a nézőt, akinek csak a főhősért kell izgulnia, aki ráfirkál a bombára egy Hitlernek szánt üzenetet, majd egy általa sosem hallott város, mondjuk Budapest, Győr, Nagykanizsa, Szolnok vagy Székesfehérvár fölé repülve tízezer méterről ledobja a bombát az ott élőkre…

E háborús képpel szemben a közép-európai városokra hulló bombák realitása egészen más, de a vae victis jegyében még hét évtized távlatából is illik inkább hallgatni a szövetségesek terrorbombázásairól. Pedig a háborús örökség máig kimeríthetetlen mennyiségben szunnyad hazánk földjében.

A talaj átvizsgálása gátépítés előtt Besenyszög
térségében
Fotó: Új Néplap/Mészáros János

Ha valami történne

A mozihősök helyett köztünk élnek a valódiak, az igazán bátor szakemberek, akiknek katonai szolgálati könyvébe azt írták: tűzszerész. Akik reggelente fiatalon meghalt bajtársaik fényképe előtt lépnek el a laktanyafolyosón, ez mégsem rettenti el őket hivatásuk gyakorlásától.

A tűzszerész – legyen első, másod- vagy harmadosztályú – kiképzése első napjától tisztában van azzal, mi történik egy féltonnás bomba robbanásakor. Pontosan tudta ezt Horváth Csaba első osztályú tűzszerésztiszt is, amikor 2020. június 11-én este két társával odament ahhoz az amerikai légibombához, amely a Kvassay-zsilip közelében lévő ferencvárosi építési területen bukkant elő egy nappal korábban. A féltonnás szörny a földbe fúródva, négy méter mélyen vészelte át az elmúlt hetvenhat évet, miközben fölötte vízműtelep élte mindennapjait.

Az őrnagyon és társain nem volt különösebb védőfelszerelés, csak egy kényelmes gyakorló. Minek is öltött volna magára olyasmit, ami úgyse védené meg, „ha valami történne”, viszont akadályozná a szemsebészi finomságú mozdulatokat és koncentrációt igénylő műveletben. Horváth őrnagy rutinos tűzszerész. Tizennyolc éve van a pályán, és nem véletlenül ő a tűzszerészek helyettes parancsnoka. E hivatás körében értelemszerűen a legnagyobb bombák ártalmatlanítása jelenti a szakmai kihívást, amely ugyanakkor veszélyességét tekintve nem sokban különbözik a kisebb, nyolc-tíz kilós tüzérségi vagy harckocsilövedékek hatástalanításától (robbanás esetén egyiket sem éli túl a tűzszerész), mégis ez az, amelyet ki kell „érdemelni”. Nem szokatlan, hogy ezúttal megjelent a honvédelmi miniszter helyettese, Németh Szilárd és a Magyar Honvédség parancsnoka, Korom Ferenc vezérezredes is, akik sajtótájékoztatót tartottak, miközben a rendőrség kiürítette a környéket, és lezárta hétszáz méteres körben az utakat.

Az őrnagy jól ismeri a típust, nem első alkalommal van ilyennel dolga. Két mechanikus gyújtószerkezete van, egy az orrában, egy a végé­ben. Ismeri a működését, sőt tanítja is a tűzszerészeknek, azonban azt nem tudja – mert nem tudhatja –, mi a helyzet odabenn: szivárgott-e be víz az évtizedek során, ami ismeretlen kémiai folyamatokat indíthatott el a robbanóanyagban?

Amerikai rombolóbomba felrobbantása, 2019
Fotó: MTI/Illyés Tibor

A hátsó gyújtószerkezettel kezdi. Eszközével óvatosan próbálja elfordítani a gyújtót, de beszorult, majd kicsit erősebb mozdulatra váratlanul lepattan a fedele. Egy pillanatra elakad az őrnagy lélegzete. De nem engedheti meg magának, hogy elbizonytalanodjon. Mély levegőt vesz, megfelelő célszerszámok meg némi csavarlazító segítségével lassan sikerül kiimádkoznia a megszorult hátsó gyújtót, amely olyan, mintha tegnap gyártották volna. De az első gyújtó még hátra van. Szerencséje van, ez könnyebben megadja magát. Most már gondolhat a családjára. Meg a bevásárlólistára, amelyet még reggel csúsztatott a zsebébe az asszony…

A Magyar Honvédség Tűzszerész és Hadihajós Ezredének tűzszerészei sokáig közös laktanyában voltak a flottillával az újpesti hadikikötőben, de immár jó pár éve Rákospalotára, az Irinyi János laktanyába költöztek át. A hely olyan, mint a többi laktanya az országban. Fehér szegélyű utak mentén hidegháborús időket túlélő épületek, mindez gondosan ápolt parkban, alakulótér zászlórudakkal, a háttérben garázssor, itt-ott álcazöld járművek. A földszintes épület előtt tűzszerész-védőruha áll bemutatóra előkészítve, mint később kiderül, műszaki pályára készülő altisztjelöltek kedvéért, akik mindenféle más alakulattól érkeztek. Ezt a hűtőberendezéssel ellátott nehéz védőruhát, amelyen elöl kerámialemez védi a tűzszerész testét, páncélüveges zárt sisak a fejét, inkább csak külszolgálatban használják, mégpedig olyan helyeken, ahol előfordul, hogy improvizált robbanószerkezeteket kell hatástalanítani.

A második világháború féltonnás ferencvárosi hagyatéka
Fotó: Magyar Honvédség/Gajdos Milán

Veszélyzóna

– Nagyon nehéz benne mozogni – tudjuk meg Horváth András századostól, akinek elsősorban az improvizált robbanótestek hatástalanítása a szakterülete. A külmisszióban lévő magyar katonák ilyenekkel főként Afganisztánban és Irakban találkozhattak, ahol úgynevezett aszimmetrikus háború folyik ma is. Ezekkel a kisebb-nagyobb bonyolultságú, legtöbbször barkácsolt bombákkal az a fő nehézség, hogy a reguláris seregek által használt robbanótestekkel ellentétben nem lehet maradéktalanul felkészülni a hatástalanításukra. A tűzszerésznek bizonyos bombakészítési elvek ismeretében, illetve tapasztalatai birtokában kell döntéseket hoznia. A legjobb az efféle bombákat messziről hatástalanítani, amiben távirányítású lánctalpas eszközök segítenek. Gyakorlópályájukon meg is mutatják, hogyan működik az amerikai és a német masina. A kis jármű képes lépcsőt mászni, és befér egy repülőgép, illetve autóbusz üléssorai közé. Kamerái közvetítik a mozgását és a tevékenységét. A villanymotoros gép felmegy a tanpálya lépcsőjén, surrogva megközelíti a bombamodellt (palack méretű robbanótest telefonos detonátorral), robotkarjával megfogja, és kihozza a veszélyes zónából. A valóságban – mint mondja a százados –, ha ennek nincs akadálya, a rászerelt vízsugaras ágyújával egyszerűen szétlövi a detonátort, így hatástalanítva a bombát, amihez persze a tűzszerésznek tudnia kell, mit is szükséges eltalálnia pontosan.

Sajnos búcsúzni kell a „különlegesek” között szolgáló Horváth András századostól, mert már vár minket az őrnagy, aki a világháborús robbanószerekben van igazán otthon, és hatástalanította a ferencvárosi féltonnást.

Az improvizált bombák hatástalanítására szolgáló amerikai és német távirányítású eszközök bemutatója
Fotó: Mirkó István

Az épület előterében mindjárt a hősi halált halt tűzszerészek portréi fogadnak bennünket, figyelmeztetőül, hogy itt nem babra megy a játék. Az őrnagy egy tanteremben vár minket, amelyben a falat körben polcok övezik, a polcokon a legkülönfélébb robbanótestek sorakoznak, legalább kétezer fajta: gyalogsági lőszerek, aknagránátok, tüzérségi lövedékek, bombák, rakéták, taposóaknák. Döntő többségük második világháborús, de van néhány az első világháborúból is, és számos háború utáni szovjet gyártmány, illetve missziós területeken (Boszniában és Koszovóban) előfordulók. Az őrnagy végtelenül nyugodt ember, nagy türelemmel válaszol minden laikus kérdésre. Olyanokra például, hogy gondol-e a halálra, amikor egy bombához nyúl. Nevetve válaszol, hogy akinek az jár olyankor a fejé­ben, hogy meghalhat, rossz helyen jár, jobb, ha áthelyezteti magát.

Horváth Csaba felvilágosít: ahhoz, hogy valaki első osztályú tűzszerészként jogosult legyen hatástalanításra, legalább hatéves rákészülési folyamaton kell túljutnia, addigra ez rutinfeladattá válik. Épp e teremben oktatják a tűzszerészeket, akik csak szigorú pszichológiai és orvosi alkalmassági vizsgálat után válhatnak egyáltalán tűzszerészjelöltté. Az első vizsgán az kaphat harmadosztályú minősítést, aki készségszinten ismeri a magyar földből leggyakrabban előkerülő három-négyszázféle robbanótestet, és meg tudja határozni azok veszélyességi fokát. Ezzel a fokozattal jogosult segédként dolgozni a járőrparancsnok mellett, és a gyakorlatban tanulni a tapasztaltabbtól. A másodosztályú tűzszerésznek már ismernie kell további több száz ritkább, de azért előforduló robbanótestet, amely tudás birtokában már irányíthat felderítést, lőtérbiztosítást, sőt zárt lőtéri területen végrehajthat megsemmisítést is. Háromévente lehetséges az előrelépés, vagyis optimális esetben hat év alatt lehet eljutni az első osztályú tűzszerész címig. Ennek birtokában már járőrparancsnokként jogosult önállóan hatástalanítani a fel nem robbant hadianyagot.

Horváth Csaba őrnagy és Horváth András százados a budapesti Irinyi János laktanya tűzszerészkiképző tantermében
Fotó: Mirkó István

Gyári hiba

Az őrnagy leemeli a polcról a leggyakrabban előbukkanó robbanótestet, a közepes űrméretű szovjet 82 mm-es aknavető gránátot, majd megmutatja magyar és német 81 mm-es megfelelőit is. Szintén gyakoriak a kézigránátok és a kis kaliberű lőszerek, de a páncéltörő harckocsiágyú-lövedékek sem ritkák – mutat egy polcon ácsorgó sorozatra. Ezek sokszor azért nem robbantak fel, mert nem találták el a célt, vagy lepattantak róla, és puha talajba fúródtak. De számtalan egyéb oka is lehet annak, hogy miért kerültek milliószámra robbanótestek a földbe.

A bombák az esetek tíz-húsz százalékában azért mondtak csődöt, mert gyújtószerkezetük eleve gyári hibás volt – ami háborús tömegtermelésnél gyakori –, vagy mert nem megfelelő szögben csapódtak be. Hasonló hibaarány igaz a tüzérségi lőszerekre is, amire rátett egy lapáttal, hogy a háború végi nyersanyaghiány miatt a németek már mindenféle másodlagos alapanyagból próbáltak robbanószert előállítani, amelyek bizonytalanabbá tették őket. Taposó- vagy harckocsiakna szerencsére ma már nálunk fehér hollónak számít, mert a háború utáni első harminc évben ezek eltávolításán volt a hangsúly (a délszláv háborús területeken azonban mindmáig gyakoriak).

A közfigyelem ugyan a nagy méretű légibombákra szegeződik, de valójában döntő részben tüzérségi lövedékek bukkannak elő. A fellelhetőségi gyakoriságukból pontosan kirajzolódik a térképen, hogy hol voltak nagyobb összecsapások, és kik vettek részt benne. A jelentős hányad szerencsére nincs kiélesítve, mert úgy kerültek föld alá, hogy az állásaikat elhagyó, visszavonuló csapatok hagyták ott készleteiket, aztán a harcok hevében azok betemetődtek. A veszélyesség mértékét azonban csak a helyszínen és csak tűzszerész képes megállapítani, ezért a legnagyobb kockázatot a lövedékeket piszkáló ­felelőtlen laikusok, olykor amatőr relikviagyűjtők jelentik. A hatástalanítás nem az a műfaj, amelyet egy YouTube-videóról el lehet sajátítani – nevet az őrnagy.

Huszonnégy óra

A háború vége óta a magyar katonai tűzszerészek által hatástalanított és megsemmisített robbanótestek száma mintegy húszmillió darab. A bejelentések száma jelenleg átlag évi kétezer, ami évtizedes távon is csak nagyon lassú csökkenést mutat.

A karantén alatti bejelentések száma mintegy húsz százalékkal nőtt az előző évek azonos időszakaihoz képest. Idén június közepéig 1048 bejelentés érkezett, és kétezer-kétszáz különféle robbanótestet ártalmatlanítottak, amelyből 39 volt légibomba.

A tűzszerészek munkáját kormányrendelet szabályozza. Sürgős esetben 24 órán, egyéb esetben harminc napon belül kell intézkedniük, de a gyakorlatban ez hét-tíz napon belül megtörténik. Addig a rendőrség biztosítja a helyszínt. A hatástalanított eszközöket honvédségi gyűjtőhelyekre szállítják, ahol robbantással semmisítik meg őket.