– Indiától Egyiptomon át Alaszkáig számos helyen vetítették rövidfilmjét, három tévé- és a tavaly bemutatott mozifilmjét. Ezzel az öt alkotással eddig hány fesztiválra kaptak meghívót, és hány díjat nyertek?
– Egyszer összeszámoltam, hogy több mint kétszáz fesztiválon legalább nyolcvan díjat kaptunk.
– Ha kisfiú kora óta rendező akart lenni, akkor miért producer szakra jelentkezett a főiskolára?
– A gimnázium után az IBS-re, az angol nyelvű üzleti főiskolára vettek fel. Egy év múlva jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára producer szakra, esti képzésre. Nem tudtam volna rendező szakra járni nappali tagozatra, és szerintem nem is vettek volna fel. A producer szakon nagyon szerették, hogy üzleti iskolába járok, nyelveket beszélek, így nemzetközi kapcsolatokat tudok majd kiépíteni. Tetszett nekik, hogy filmőrült vagyok. Engem az alkotói folyamatok érdekeltek, szerettem a forgatókönyvírást, a dramaturgórákat, amikor vizsgafilmeket kellett gyártani a párhuzamos osztályokkal, viszont gyártásvezetőnek borzasztó voltam. Emlékszem, elsőben meglátogattuk a prágai filmfőiskolát. Ott hangzott el az a mondat, amellyel akkor még nem tudtam mit kezdeni, hogy nincs olyan film, mely ne kerülne be valamelyik fesztiválra, és olyan sincs, amelyik mindenkinek tetszik. Minden filmnek meg kell találni a közönségét és a piacát. Azzal az alkotókat is szembeköpjük, ha hagyjuk a polcon heverni. Ezért is veszek részt tevékenyen a filmkészítés minden fázisában. A párhuzamos diplomaszerzést úgy oldottam meg, hogy mind a két suliban felmentettem magam azzal, hogy éppen a másikban vagyok.
Fotó: MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
– Annak ellenére, hogy a színészvezetés-órákról is lógott, a színészek nagyon dicsérik.
– Érdekel, hogy kicsodák ők, milyen emberek, forgatáson kívül is szeretek velük lenni. Sok időm nincs bandázni, de minden filmem főszereplőivel nagyon jó viszonyban maradtam. Keresem a lehetőséget, hogy újból együtt dolgozzunk. Mindezt hálásan fogadják, ők is gyakran felhívnak.
– Liv Ullmann-nal mikor beszélt utoljára?
– Régen, legalább tíz éve. Akkoriban egy koprodukciós filmtervünk – amelynek ő volt az egyik biztos pontja – közel volt a megvalósuláshoz. Az külön fejezet az életemben, amikor Liv Ullmann-nal kommunikáltam – faxon. Hiába mondta egy nap az ügynöke, hogy két évig nem ér rá, ő azt válaszolta, hogy akkor is jön. Amikor valamiről meg kellett győznöm, gyorsan megnéztem Bergman Őszi szonátáját, és a záró mondatával fejeztem be a faxomat. Voltak ilyen manipulatív megoldásaim. Egyszer felhívott a mobilomon, és elpanaszolta, hogy ő sem kap pénzt a norvég filmalaptól, az amerikai sztárok nem hívják vissza, és ne legyenek illúzióim, nehogy azt higgyem, előnyt jelent, hogy ő benne van a filmben. Így biztatott egy órán keresztül.
