Igazságot szeretettel

„Legyen ez a tér egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött Nem, nem, soha!”

Glattfelder Gyulát (középen) elűzték Romániából Fotó: Szeged–csanádi Püspöki Levéltár

A harminchárom magyarországi plébánián működő papság százkilencvenezer hívőt szolgált.

A román impérium alá került Temesvár püspökeként Glattfelder Gyula mind a római katolikus egyház érdekei mellett, mind a magyar nemzetiséget ért sérelmek ellen fölemelte a szavát a szószékről és a hírlapok hasábjain egyaránt. Emiatt igencsak népszerűtlenné vált a román ortodox egyházat pozicionálni és a magyar kisebbséget megbéklyózni igyekvő román hatóságok szemé­ben. Az egyik korabeli bánsági román újság már 1920 novemberében Ki Horthy ügynökeivel! címmel közölt írást, amely kifejezetten a csanádi püspök ellen irányult. A cikk szerzője arra kérte a román kormányt, illetve a katolikus egyház központi szervét, az Apostoli Szentszéket, hogy „mentesítsen bennünket e főpap jelenlététől Temesváron”, hiszen – mint írta – „a püspöki ruha alatt nem csupán Horthy ügynökségének egy utálatos alakja rejtőzik, de a magyar irredentizmus propagandistája is”.

Glattfelder püspök 1921 júliusában egyik pásztorlevelében nyíltan szembefordult a román agrárreform intézkedéseivel, a magyar egyházi iskolák anyagi alapját – ezzel létét – fenyegető voltuk miatt. A román kormány ettől kezdve még határozottabban követelte Rómától leváltását. Végül 1923 márciusában a román hatóságok egyszerűen kiutasították az ország területéről a püspököt. (Jellemző a Glattfelderhez való hivatalos román viszonyulásra, hogy kiutasításának és az azt megelőző sajtókampánynak a történetét – már a magyarországi rendszerváltozás és Ceaușescu romániai diktatúrájának bukása után is – csak álnéven merte publikálni a jeles aradi történész, Glück Jenő.)

Glattfelder Gyulát (középen) elűzték Romániából
Fotó: Szeged–csanádi Püspöki Levéltár

Az Apostoli Szentszék az egyházmegye Romániához csatolt területének vezetését a német származású Pacha Ágoston temesvári kanonokra – mint kinevezett apostoli kormányzóra – bízta. Nem sokat kellett azonban várni a helyzet végleges kánonjogi rendezésére. XI. Piusz pápa ugyanis Solemni conventione kezdetű apostoli konstitúciójával 1930 júniusában a Romániához került részen létrehozta a temesvári püspökséget, amelynek élére a már említett Pachát nevezte ki. Az új főpásztor gyorsan megszervezte az új egyházmegye területét, létrehozván nyolc főesperességet és tizenhat esperesi kerületet.

A főpapi székvárosából elűzött Glattfelder Gyula csanádi püspök előbb a makói püspöki rezidencián, illetve a budai Szent Imre Kollégiumban lakott, majd a szegedi katolikus tanítóképző intézetben rendezte be egyházmegyei központját.

A pápa 1923-ban engedélyezte számára, hogy elhagyja püspöki székhelyét, amelyet a szentatya 1925-ben ideiglenesen, 1931-ben pedig véglegesen Szegedre helyezett.

A trianoni békediktátum utáni években több, az egyházmegyéjével együtt az országhatárokon túlra került főpap hagyta el – mindig az adott utódállam hivatalos szerveinek nyomására – székhelyét (például Batthyány Vilmos nyitrai püspök, Papp Antal munkácsi görögkatolikus püspök), de nekik le kellett mondaniuk a méltóságukról. Csak Glattfelder Gyulának volt lehetősége püspöki székét megtartania, sőt egyházmegyei székhelyét is módosítania. Mindez a katolikus egyház római vezetésének iránta megnyilvánuló bizalmát és megbecsülését is kifejezte.

A szegedi fogadalmi templom a harmincas években
Fotó: MTI–Haár Ferenc

De nemcsak az Apostoli Szentszék elismerését bírta Glattfelder, hanem a magyar kormányét – s kifejezetten Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszterét – is. Ennek talán legemblematikusabb megnyilvánulása az volt, hogy Csernoch János bíboros, esztergomi érsek – a történelmi Magyarország utolsó hercegprímása – 1927. évi halála után a kormány az esztergomi érseki székbe ajánlott jelöltjei között őt az első helyen tüntette föl. Hogy mégsem Glattfelder Gyula lett a magyar katolikus egyház első számú főpapja, annak két oka van. Egyrészt a szentatya, XI. Piusz pápa személyes jó barátja (s az 1917-es kánonjogi kódex megalkotásában munkatársa), Serédi Jusztinián mellett tette le a voksát, aki végül 1945-ös haláláig állt a hazai katolicizmus élén. Másrészt az Apostoli Szentszék – éppen az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai iránti tapintatból s az azok területén élő katolikusok érdekeit szem előtt tartva – nem akart olyan esztergomi érseket, aki a trianoni határokon kívülről lett volna való.

A szegedi katolikus egyházmegyei központ kiépítésének folyamatában nagy szerep jutott az 1926 és 1930 között zajlott építkezéseknek, amelyek során befejeződött a szegedi székesegyház, valamint elkészült és megkezdte működését a papnevelő szeminárium (amely egyházmegyeközi volt, hiszen a csanádi mellett a szatmári és a nagyváradi s a kassai és a rozsnyói egyházmegye papnövendékei is itt tanultak). A katolikus egyházi intézményfejlesztésekben és nagyberuházásokban Glattfelder két fontos szövetségesre talált új püspöki székhelyén: Klebelsberg Kunóra, aki 1926-tól haláláig a város egyik országgyűlési képviselője volt, és Somogyi Szilveszterre, aki akkoriban a polgármesteri tisztséget töltötte be. Klebelsberg a Kolozsvárról elűzött Ferenc József Tudományegyetem és a Temesvárról távozni kénytelen csanádi püspökség Szegedre helyezésének fölkarolásával végső soron egy alföldi katolikus tudományos és kulturális centrumot szeretett volna létrehozni.

Az állam, a tudomány és a katolikus egyház jó kapcsolata reprezentálásának jegyében 1930 októberében a kormány és az egyház legmagasabb rangú vezetői jelenlétében zajlottak az ünnepségek a szegedi Dóm téren, ahol egyetemi és szakrális épületeket adtak át. Klebelsberg Kunó ezen alkalommal beszélt a tér szimbólumértékéről is. A szegedi katedrális körüli terület ugyanis a klebelsbergi intenciók szerint a magyar kereszténység, a magyar állam és a magyar tudomány ezeréves megbonthatatlan egységének és szövetségének a jelképe. Klebelsberg a trianoni békediktátumra utalva mondta ekkor: „Legyen ez a tér egy téglába épített, kőbe vésett, ércbe öntött Nem, nem, soha!”