Kitelepítve, a jövőtől megfosztva

Az Őrségből kitelepítetteket a hortobágyi kényszermunkatáborok valamelyikébe zárták.

Az Őrségben 1950. június 23-án kezdődtek meg a kitelepítések: a korabeli lakosság 4,5 százalékát tépték ki a helyi közösségből, hogy a nyugati határszélről az ország közepén kialakított „magyar Gulagra”, vagyis a hortobágyi kényszermunkatáborok valamelyikébe zárják őket. De nemcsak az elhurcoltak számítanak áldozatnak, hanem azok is, akiket szülőfalvaikban tettek tönkre a sztálinista–rákosista belső ellenségkeresés jegyében. Összességében tehát a helyi társadalom hét-nyolc százalékát érintette e csapás, derül ki a kitelepítések kezdetének hetvenedik évfordulójára emlékező, az őriszentpéteri művelődési házban látható És mindenik talpra tudott állani! című tárlat anyagából.

Az Őrségi Kitelepítéseket Kutató Egyesület (ŐKKE) által rendezett kiállítás huszonegy tablón mutatja be az érintettek sorsát. Mindenki által olvashatóvá teszi például az 1950. június 23-án Ispánkon kelt levelet, az eseménysorozatról írott első helyi beszámolót: „Ma reggel Bözsiéket négynapos kislányukkal együtt […] a hortobágyi Kanotapusztai Állami Gazdaságba szállították. Kevés holmival állítólag. Bözsit betegen, négynapos gyerekágyról.” A további tablókról kiderül, milyen hatósági eljárás kísérte a kényszerű helyváltoztatást. Az akkurátus – egyszerre riasztó és beszédes – vagyonleltárok olyan tételeket rögzítenek a többségnél módosabbnak tartott lakosoknál, mint „1 db rossz boroshordó, 4 db kaszanyél, 2 db répavágó” vagy éppen „1 db férfi kötöt [sic!] pullóver [sic!]”.

A következő képek valamelyikén immár felnőtt férfiként mosolygó Jakosa Zoltán például kilencéves volt, amikor családjával és öt testvérével együtt – a legidősebb tizennégy esztendős volt, a legfiatalabb épphogy betöltötte az első évét! – Kerkáskápolnáról Kónyára hurcolták.

S hogy mi volt a „vétkük”? Csak annyi, hogy a családfő a helyi malom tulajdonosa volt, így ipari kuláknak minősült.

Az Alföldön létesített, zárt kényszermunkatáborokat 1953 nyarán – Sztálin halálát követően – ugyan bezárták, ám ebből nem következett, hogy az elhurcoltak visszatérhettek volna szűkebb pátriájukba: szabadulásuk után közölték velük, hogy nem telepedhetnek le a határsávban.

– Az Őrségből kiszakítottak negyven százaléka sosem tért vissza ide. Ezért nem pusztán erőforrás-kivonásról vagy lakosságvesztésről, sokkal inkább jövőfosztásról lehet beszélni – mondja Róka Zsuzsanna, a kiállítást rendező ŐKKE elnöke. Akik elég eltökéltek voltak ahhoz, hogy – többéves várakozás után, 1956-ot követően – ismét szülőfalujuk levegőjét szívhassák, azokra újabb tusa várt, ezúttal az anyagi ellentételezés ügyében. „Hozzánk benyújtott, kártérítés iránti kérelmét felülvizsgáltuk, és értesítjük, hogy azt teljesíteni nem áll módunkban. […] A határsáv létesítése folytán lakóhelyükről eltávozni kényszerült személyek részére minden kártérítési igény kizárt”, fogalmaz kissé nyakatekerten, ám a lényeget illetően mégiscsak egyértelműen egy 1957 májusában kelt hivatalos levél.

A visszatértek részéről aztán újabb erőkifejtést igényelt, hogy lemossák magukról a hatóságok által rájuk ütött bélyeget, miszerint a nép ellenségei. Csak ezek után válhattak ismét a helyi közösség teljes értékű tagjaivá – de végül sikerrel jártak.

– Erre kívántunk utalni a kiállítás címével, hozzátéve, hogy a kitelepítettek élete gyakorlatilag kettétört: kiszakítottság és gyökértelenség jutott nekik osztályrészül, s a velük történtek árnyéka mindvégig elkísérte őket – mondja Róka Zsuzsanna.

A vendégkönyvben sorakozó bejegyzések arról tanúskodnak, hogy a látogatókat mélyen felkavarta az eléjük tárt anyag: „Amikor 7. osztályos lány voltam, iskolába menet láttam a beszegezett ajtót, de csak másnap tudtuk meg, hogy éjjel elvitték őket. […] A kiállítást látva újra felidéződött a múlt” – osztja meg emlékeit egy idős hölgy. „Nagyon fontos a múlt megismerése, még akkor is, ha fájó” – állapítja meg egy taksonyi lakos. A legtöbben azonban alighanem egy kecskeméti család összegzésével értenek egyet: „Mai ésszel érthetetlen, megbocsáthatatlan!”

(És mindenik talpra tudott állani! – Az ŐKKE országos vándorkiállítása a kitelepítések 70. évfordulójára. Őriszentpéteri Művelődési Ház és Városi Könyvtár, Őriszentpéter, Városszer 55. Megtekinthető augusztus 13-ig, hétfőnként zárva.)