Lázadó sziget

Nem mindennap történik meg, hogy egymással kiélezett viszonyban álló két nagyhatalom ugyanabban az időben ugyanazon tengeren tart hadgyakorlatot. A haderő fitogtatása a Kína és az Egyesült Államok közti ­rivalizálás újabb jele. Történt mindez a napokban a Dél-kínai-tengeren, amely a világ egyik puskaporos térsége.

Ha amerikai szempontból nézzük a kínai helyzetet, egymásra halmozódó problémákkal szembesülünk. Ott van Hongkong, amelyre Kína – a britekkel kötött megállapodással ellentétben – most rá akarja erőltetni a saját rendszerét egy nemzetbiztonsági törvénnyel. Tajvanról Peking sohasem mondott le, egyszer majd erővel vagy erőszak nélkül úgyis visszatér. A Washingtonnal vívott kereskedelmi háborúban „tűzszünetet” tartanak. Az ujgur tömegek átnevelő táborokba küldésében sincs kedvező fejlemény, ­hiába kiabálnak a pálya széléről nyugati emberjogi aktivisták. A koronajárvány miatt is egymást vádolja a két nagyhatalom: az amerikai döntéshozók „kínai vírusnak” nevezik a kórt, míg Peking arról beszél, hogy ő – az Egyesült Államokkal ellentétben – sikerrel vette fel a küzdelmet a pandémiával. Benne van ebben a politikai rendszer felsőbbrendűségének megítélése is. És a Dél-kínai-tenger, a világ egyik legnagyobb – 3,5 millió négyzetkilométeres – tengerének ügye. Ennél világosabban nem is látszhatna Kína egyeduralomra törekvése – hangoztatják Washingtonban. Előbb „történelmi okokra” hivatkozva magáénak kiáltja ki a tenger kilencven százalékát, majd mesterséges szigeteket épít, hogy katonailag még nagyobb részt tekintsen beltengerének. A dél-kínai-tengeri szigetek körül nemhogy csökkenne a feszültség, hanem napról napra nő még a koronavírus-járvány alatt is. A környező országok óhaját, hogy ők is gyakorolhassák a tengeri jogaikat, semmibe veszi Kína.

Vajon mi indokolja ezt a magatartást? A vagyon, amely a szigetek alatt rejlik. Tudósok szerint a mélyben eddig feltáratlan olajmező húzódik. Ez a hatvanas évek vége óta ismert, a becslések szerint 20-30 milliárd tonna olajat rejt a tenger alatti rész, és gázból is van bőven. Ezért a gazdagságért már megmozdulhat Kína, sőt akár az Egyesült Államok is. A kínai szárazföldön nem nagyon lehet kőolajat találni, az ország ezért ki van éhezve az energiára, amelyet külföldről kénytelen magas áron behozni. Más részről pedig a Dél-kínai-tengeren zajlik a világgazdaság árukereskedelmének évi ötezermilliárd dolláros forgalma. Itt megy át a közel-keleti kőolajexport harmada.

„Nemegyszer megmondtuk a kínai félnek – fejtette ki a napokban Mike Pompeo külügyminiszter –, teljesen törvénytelen az a kínai követelés, hogy a Dél-kínai-tengerben lévő halállomány kizárólag Pekinget illeti meg. Sőt még ennek az ellenőrzésére vonatkozó szándék hangsúlyozása is illegális.” A Dél-kínai-tengeren ugyanis osztozni kellene a szomszédos államokkal. Washington eddig megelégedett azzal, hogy felhívta az érintett feleket „a nemzetközi vizeken való szabad hajózás biztosítására”. A halban gazdag tengeren a kínai fegyveres járőrhajók gyakran elűzték a vietnami, Fülöp-szigeteki, malajziai és indonéz bárkákat a „saját” vizeikről, de megtörtént az is, hogy letartóztatták a halászokat. A szakértők szerint az amerikai hadgyakorlat kifejezi Washington eltökéltségét a kérdésben, és segítő kezet nyújt a kisebb part menti országoknak. Még 2016-ban született meg a hágai bíróságon egy ítélet, amely az ENSZ tengerjogi konvenciójára alapozva kijelentette: jogtalan Kínának arra hivatkoznia, hogy „több ezer éves történelmi hagyományból” őt illeti meg a Dél-kínai-tenger.

Még ennél is nagyobb bajt hordozhat a Peking által épített hét mesterséges sziget. Ezeken katonai támaszpontokat, repülőgép-leszállópályákat, amelyek nehézbombázókat is képesek fogadni, nagy teljesítményű radarállomásokat, légvédelmet, fegyverraktárakat alakítottak ki. Több szigeten tengeri kikötőbázis is épült, amely nemcsak kereskedelmi hajók fogadására alkalmas, hanem akár kínai hadihajók is használhatják. Kína ezzel egyértelműen jelezte a világnak, hogy fegyveres erővel is hajlandó érvényt szerezni a Dél-kínai-tengerre vonatkozó követeléseinek. Barack Obama kész tényként fogadta el a szigetek kiemelkedését a tengerből, majd műholdfelvételekből kiolvasható militarizálását. Az igaz, hogy az előző elnök is osztotta azt a meglátást: Ázsia és a csendes-óceáni térség Amerika elsőrendű geostratégiai érdeke, ám ezért főleg Donald Trump tett.

Elég a szövegekből, tettek kellenek, abból talán ért Peking! – nyilván ez állt az amerikai kül- és védelmi minisztérium döntése mögött, amikor július elején ugyanarra az időpontra időzítette hadgyakorlatát a Dél-kínai-tengeren, mint a kínai Felszabadító Néphadsereg tengerészete. Az USS Reagan és az USS Nimitz atommeghajtású repülőgép-hordozók és kísérő hajóik vettek részt a gyakorlaton. Százhúsz vadászrepülőgép – többségében F–18-as – és 12 ezer tengerész gyakorlatozott, s ez annyira jól sikerült, hogy még ebben a hónapban megismétlik az amerikai tengerészet készültségének javítását célzó hadijátékokat.

A kínai műveletekre a Paracel-szigetcsoport közelében került sor, amelyet Kína még 1974-ben Vietnamtól foglalt el. „Igen ritkán kerül sor arra, hogy az Egyesült Államok és Kína egyszerre hajtson végre tengeri hadgyakorlatot – írta a Zsenmin Zsipao kínai pártlapban egy nyugalmazott admirális. – A két amerikai repülőgép-hordozó a Dél-kínai-tengeren azt példázza, hogy Washington közepesen veszélyesként tekint a térségre. Ez azt jelenti, hogy bármikor kitörhet helyi háború.”

Az amerikai tengeri hadműveletek egyúttal azt a célt is szolgálják, hogy biztosítsák Tajvant Washington támogatásáról. Különösen Csaj Ing-ven asszonynak, a „demokrácia bajnokának” januári ismételt elnökké választása után volt nagy szükség erre. A sziget, amelynek 23 millió lakosa van, több mint hetven éve kavics Kína cipőjében.

Kirobbanhat-e valódi háború ezekből a gyakorlatozásokból? Erre nincs esély, ez egyik félnek sem érdeke, ám a feszültséget kiválóan növelik. Alig több mint három hónap múlva Amerikában sokkal nagyobb játszma készül, az elnökválasztás. Nem kell nagy találékonyság annak megválaszolására, hogy Pekingben melyik elnökjelöltnek drukkolnak.