Szent tánc

Tíz éve lesz annak, hogy az egyesült államokbeli Richmondban elhunyt Molnár Tamás katolikus filozófus.

Charles de Gaulle televíziós beszéde az 1965-ös köztársaságielnök-választáson. „A jobboldal álhőse” Fotó: Getty Images

Charles de Gaulle televíziós beszéde az 1965-ös köztársaságielnök-választáson. „A jobboldal álhőse”
Fotó: Getty Images

– A gondviselés embere a bűnhődés eszköze lett… Önmagát inkább alapos megfigyelőként, mint pártharcosként határozta meg.

– Mögöttem Amerikában a globális utópia volt születőben, amely az Egyesült Nemzetek égisze alatt beavatkozásokba kezdett „kibékítés” címén, ahogy ezt később Boszniában, Szomáliá­ban és Panamában gyakorolta. Franciaországban viszont vakítóan fényes panoráma tárult fel előttem. De Gaulle – aki katolikus és Maurras-tanítvány, a rend embere volt – balközép irányban kormányzott, eltaposta a hadsereget, az 1950 után újraszülető jobboldalt és azt a megnevezhetetlen valamit, amelyet franciaságnak hívhatunk, amely büszke gyökereire, falvaira, harangjaira és a gyarmatosítása eredményeire is. Milyen következtetést kell ebből levonni? A XX. században nagyon ritka az olyan alkalom, amikor a politikai hétköznapokban valaki túllép nemzeti eszméin. „A jobboldal álhőse” – ahogy én De Gaulle-t elneveztem Ellenforradalom (La Contre-révolution) című könyvemben – új típus a politika színpadán: olyan személyiség, aki jobboldali karizmáját használja arra, hogy baloldali politikát folytasson, szükség esetén eltiporva barátait és ideológiai szövetségeseit, akikre – néha érthető módon – mérges.

Molnár Tamás
Fotó: MTI/Kovács Attila

– A forradalom és ellenforradalom közötti küzdelem már több mint két évszázada tart, és az ön által említett kicsinyes megközelítések minden oldalra jellemzőek. Nem lehetne az eszméket, amelyek ilyen hitványan védenek magasabb rendű értékeket, az emberi nyomorúság fölé emelni?

– Szép emlékkel válaszolnék, amely összeköti a hagyomány, a vallás, a királyság értékeit, amelyek oly kedvesek a nemzeti oldalon állók szívének. 1987 decemberében, a Capet-dinasztia millenniumának évében meghívtak Nizzába a művészetet több száz éven át pártoló királyi mecenatúra megünneplésére. A program során, amelyen a magyarországi Anjoukról tartottam előadást, nagy élmény volt a monarchia és a katolikus vallás gazdagságának szemügyre vétele. Anélkül, hogy a rezsimeken, dinasztiákon, társadalmi osztályokon és mesterségeken átívelő francia művészeti örökség csodálatra méltó teljességét felsorolnám, a legmegdöbbentőbb a programsorozat két nagy pillanata volt. December 5-én vetítették le nekünk Paul Barba-Negra egyik dokumentumfilmjét Versailles-ról. Az előadó, Dom Guillou elmondta, hogy mennyire szereti és csodálja a palotát, a parkjait, a kerti tavait, a szobrait s minden olyat benne, amelyet az egység és a harmónia elve vezérel. A film növelte bennem a lelkesedést, mivel ezeknek az elemeknek az elrendezésében lappangó jelképiség velejéig hatolt. A részek egységét Versailles-nak hívják. A zenei aláfestéssel és a Comédie Française­ művésze, Jacques Weber által elmondott szöveggel együtt csodás képek vezettek végig Versailles-on széltében-hosszában, a kastélyban is, és fölötte is. Az egész olyan volt, mint egy liturgikus szent tánc, amely úgy volt megrendezve, hogy szinte tapintható a Fennvaló iránti sóvárgás; a harmónia az elmét és a lelket simogatta. Pedig ez csak egy – igaz: csodálatos – visszaadása volt valami létezőnek, amelynek még nagyobb megünneplését a világi jellegű állam nem tette lehetővé, ugyanakkor minden résztvevő várta a folytatást. Erre másnap került sor, a kongresszus lezárásakor, egy vasárnapi napon. Lefebvre érsek atya, aki előző nap érkezett Nizzába, barokk templomban celebrálta a szentmisét, amely szinte elbújt a napsütötte város kis utcái és piacai között. Ott, a szentmise alatt értettem meg bizonyos dolgokat, amelyek már a Teremtés óta egyszerre voltak elrejtve és megmutatva is. Az előző napi előadás, Barba-Negra filmje teljesen megértette magát velem: a királyság és az egyház kiegészíti egymást a szimbólumokhoz való kapcsolódáson, illetve a transzcendensen keresztül, amelyet ugyan két különböző, de ugyanahhoz az isteni hatalomhoz szóló liturgikus nyelven ünnepelnek. A versailles-i előadás a képekkel, hangokkal, a jelentések harmóniájával együtt magasztos táncként jelent meg újra. A tridenti mise is az emberek fölé emelkedett tánc volt, ahol részvételük fokozatosan bontakozott ki a hívek buzgóságából, valamint a celebráló érseknek segítő papok és ministránsok által részben elrendezett rítusból, és ez a tánc egészen Istenig hatolt, aki ennek a ragyogó piramisnak a csúcsán állt.

Fordította: S. Király Béla