Július 20-án lesz tíz éve annak, hogy az egyesült államokbeli Richmondban elhunyt Molnár Tamás katolikus filozófus. A Magyar Nemzetben is publikáló gondolkodó francia nyelvű könyvei kevéssé ismertek, és e hiányon igyekszik enyhíteni a Molnár Tamás Kutatóközpont, illetve a Századvég Könyvkiadó a 2003-ban vele készített francia nyelvű életútinterjú megjelentetésével. A szerzője Bernard Dumont, a Catholica folyóirat főszerkesztője, akivel a fordító több ízben találkozott Párizsban, és aki a rendelkezésére bocsátotta a könyv méretű beszélgetést, amelynek címe: Les Bribes de mémoire (Emlékfoszlányok). A kötet végül olasz nyelven jelent meg. „Bár honfitársa világpolgár lett – mondta a hetvenes éveit taposó Bernard úr –, tanúsíthatom magának, hogy mindig mélyen kötődött Magyarországhoz.” Az alábbiakban részlet olvasható a készülő magyar kiadásból.
– Nem úgy érkeztem vissza Amerikából Franciaországba, mint egy kíváncsi kukkoló, hanem mint Tocqueville, aki nem settenkedve jár-kel kortársai között, hanem éber szemmel sétál. Perspektívám jobboldali volt ugyan, de nem voltak baloldalellenes előítéleteim. Az emberekre és az eseményekre való visszatekintés Janus-arcú évvel, 1958-cal kezdődhet. Kettős természetű esztendő volt: akkor lett újból kormány-, majd államfő De Gaulle tábornok. Vezéregyéniség volt, a gondviselés küldte ember – akkori divatos kifejezéssel –, akire egyesek imádattal, mások megvetéssel gondoltak.
– A „gondviselés küldötte” – nagy és váratlan meglepetésekkel, amelyeket a De Gaulle-i modell tartogat a hozzá ragaszkodóknak!
– A század során valóban több „gondviselés küldötte” ember lépett színre, és küzdött a totalitarizmus ellen. A közvélemény és a vezető osztályok szemében a kommunizmus volt a társadalmat fenyegető nagy veszély. Két államférfi volt, aki alkalmasabb fegyvert választott a marxista ellenséggel szemben. Franklin Roosevelt úgy állított meg egy valószínű forradalmat, hogy szlogenekkel és vészintézkedésekkel lágyított a szocializmuson. (Persze mindezt a pragmatikus Amerikában tette, amely elutasítja a teóriákat.) A konzervatívok nem bocsátották meg e szociáldemokrata fordulatot, ám – zsörtölődve ugyan, de – felsorakoztak politikája, sürgős intézkedései mellé. Charles de Gaulle volt a másik, aki jóval összetettebb személyiség, mint amilyen Jeanne d’Arc, Robespierre, Napóleon… És amilyen Pétain országában szokott teremni. Politikája a személyiségéből értelmezhető a legjobban. Hiába remélte, a polgári Franciaországban nem volt elég ideje lenyomni a társadalom torkán a szocializmus orvosságát. Mitterrand tette meg helyette, de ő nem volt Roosevelt kalibere. Szóval Roosevelt és De Gaulle volt képes megvalósítani a szociáldemokrata reformokat a kommunizmus fenyegető árnyékában. Csak kevéssé fodrozták meg a liberalizmus felségvizeit, és kielégítették a „dolgozó osztályokat”. A gaulle-izmus első szakaszában (1958–1967) volt alkalmam jól szemügyre venni Franciaországot, noha kalauzaim meglehetősen tanácstalanok voltak. A bonapartizmus a franciák nemzeti vérmérsékletének a része, nem pedig az amerikai temperamentumé, amelyet rosszul ítéltem meg 1951-ben. Akkor azt hittem, hogy MacArthur tábornok, akit Truman visszahívott Koreából, túllép majd az államfőn, és államcsínyt szervez ellene. Képzelőerőm rendkívül éber volt, és táplálta azt a tábornok amerikai látogatása (1960). Csak néhány lépésre voltam tőle azon az ebéden, amelyet New York városa rendezett a tiszteletére, s így kényelmesen megfigyelhettem, mi zajlik körülötte. De Gaulle két órán keresztül egy szót sem szólt a két asztaltársához, a volt elnökhöz, Hooverhez és Robert Wagner polgármesterhez. Este viszont a Waldorf Astoria szállodában, ahol egyenruhában fogadta az Amerikában élő franciákat, végig mosolygott, elbűvölte a hölgyeket, a férfiakat pedig gratulációkkal halmozta el. Azután következett be a dekolonizáció élő középpontjának, Algériának a drámája, a francia birodalom széthullása dobpergés kíséretében. Nekem, aki a nemzeti jobboldal oldalán voltam, ezek hősies idők voltak, hiszen a hanyatlás közepette a jobboldal becsületből vállalta a harcot. A háború közben kiépült szolidaritásnak köszönhetően megértettem a modern nacionalizmus bizonyos jellemvonásait: utolsó lélegzetvételéhez érve, a mindenféle globalizmus csapdájában a nacionalizmus nem volt képes felkelteni a hirtelen felhígult, a fogyasztás miatt elnehezedett-elbutult új középosztály lelkesedését. Pedig régebb ez az osztály volt a nemzeti érzés hordozója, szembeszállva a kapitalista, sznob polgársággal és mindenféle internacionalistával. A francia Algéria nemzetközi testvériséget hozott létre, főleg latin országok nemzeti érzelmű emberei között, akik arra vártak, hogy Franciaország felébredjen, és kezébe vegye az irányítást. Én újra átéltem 1956-ot: a kommunizmus ekkor döntötte rabszolgaságba nemzetemet. 1962-ben a De Gaulle-i politika másik nemzetet fosztott meg attól, hogy higgyen valamiben, hogy azonosuljon az őseivel, hogy megvédje az illúzióvá foszló Nyugatot.