Szent tánc

Tíz éve lesz annak, hogy az egyesült államokbeli Richmondban elhunyt Molnár Tamás katolikus filozófus.

Charles de Gaulle televíziós beszéde az 1965-ös köztársaságielnök-választáson. „A jobboldal álhőse” Fotó: Getty Images

Július 20-án lesz tíz éve annak, hogy az egyesült államokbeli Richmondban elhunyt Molnár Tamás katolikus filozófus. A Magyar Nemzetben is publikáló gondolkodó francia nyelvű könyvei kevéssé ismertek, és e hiányon igyekszik enyhíteni a Molnár Tamás Kutatóközpont, illetve a Századvég Könyvkiadó a 2003-ban vele készített francia nyelvű életútinterjú megjelentetésével. A szerzője Bernard Dumont, a Catho­lica folyóirat főszerkesztője, akivel a fordító több ízben találkozott Párizsban, és aki a rendelkezésére bocsátotta a könyv méretű beszélgetést, amelynek címe: Les Bribes de mémoire (Emlékfoszlányok). A kötet végül olasz nyelven jelent meg. „Bár honfitársa világpolgár lett – mondta a hetvenes éveit taposó Bernard úr –, tanúsíthatom magának, hogy mindig mélyen kötődött Magyarországhoz.” Az alábbiakban részlet olvasható a készülő magyar kiadásból.

– Nem úgy érkeztem vissza Amerikából Franciaországba, mint egy kíváncsi kukkoló, hanem mint Tocqueville, aki nem settenkedve jár-kel kortársai között, hanem éber szemmel sétál. Perspektívám jobboldali volt ugyan, de nem voltak baloldalellenes előítéleteim. Az emberekre és az eseményekre való visszatekintés Janus-arcú évvel, 1958-cal kezdődhet. Kettős természetű esztendő volt: akkor lett újból kormány-, majd államfő De Gaulle tábornok. Vezéregyéniség volt, a gondviselés küldte ember – akkori divatos kifejezéssel –, akire egyesek imádattal, mások megvetéssel gondoltak.

– A „gondviselés küldötte” – nagy és váratlan meglepetésekkel, amelyeket a De Gaulle-i modell tartogat a hozzá ragaszkodóknak!

– A század során valóban több „gondviselés küldötte” ember lépett színre, és küzdött a totalitarizmus ellen. A közvélemény és a vezető osztályok szemében a kommunizmus volt a társadalmat fenyegető nagy veszély. Két államférfi volt, aki alkalmasabb fegyvert választott a marxista ellenséggel szemben. Franklin Roosevelt úgy állított meg egy valószínű forradalmat, hogy szlogenekkel és vészintézkedésekkel lágyított a szocializmuson. (Persze mindezt a pragmatikus Amerikában tette, amely elutasítja a teóriákat.) A konzervatívok nem bocsátották meg e szociáldemokrata fordulatot, ám – zsörtölődve ugyan, de – felsorakoztak politikája, sürgős intézkedései mellé. Charles de Gaulle volt a másik, aki jóval összetettebb személyiség, mint amilyen Jeanne d’Arc, Robespierre, Napóleon… És amilyen Pétain országában szokott teremni. Politikája a személyiségéből értelmezhető a legjobban. Hiába remélte, a polgári Franciaországban nem volt elég ideje lenyomni a társadalom torkán a szocializmus orvosságát. Mitterrand tette meg helyette, de ő nem volt Roosevelt kalibere. Szóval Roosevelt és De Gaulle volt képes megvalósítani a szociáldemokrata reformokat a kommunizmus fenyegető árnyékában. Csak kevéssé fodrozták meg a liberalizmus felségvizeit, és kielégítették a „dolgozó osztályokat”. A gaulle-izmus első szakaszában (1958–1967) volt alkalmam jól szemügyre venni Franciaországot, noha kalauzaim meglehetősen tanácstalanok voltak. A bonapartizmus a franciák nemzeti vérmérsékletének a része, nem pedig az amerikai temperamentumé, amelyet rosszul ítéltem meg 1951-ben. Akkor azt hittem, hogy MacArthur tábornok, akit Truman visszahívott Koreából, túllép majd az államfőn, és államcsínyt szervez ellene. Képzelőerőm rendkívül éber volt, és táplálta azt a tábornok amerikai látogatása (1960). Csak néhány lépésre voltam tőle azon az ebéden, amelyet New York városa rendezett a tiszteletére, s így kényelmesen megfigyelhettem, mi zajlik körülötte. De Gaulle két órán keresztül egy szót sem szólt a két asztaltársához, a volt elnökhöz, Hooverhez és Robert Wagner polgármesterhez. Este viszont a Waldorf Astoria szállodában, ahol egyenruhában fogadta az Amerikában élő franciákat, végig mosolygott, elbűvölte a hölgyeket, a férfiakat pedig gratulációkkal halmozta el. Azután következett be a dekolonizáció élő középpontjának, Algériának a drámája, a francia birodalom széthullása dobpergés kíséretében. Nekem, aki a nemzeti jobboldal oldalán voltam, ezek hősies idők voltak, hiszen a hanyatlás közepette a jobboldal becsületből vállalta a harcot. A háború közben kiépült szolidaritásnak köszönhetően megértettem a modern nacionalizmus bizonyos jellemvonásait: utolsó lélegzetvételéhez érve, a mindenféle globalizmus csapdájában a nacionalizmus nem volt képes felkelteni a hirtelen felhígult, a fogyasztás miatt elnehezedett-elbutult új középosztály lelkesedését. Pedig régebb ez az osztály volt a nemzeti érzés hordozója, szembeszállva a kapitalista, sznob polgársággal és mindenféle internacionalistával. A francia Algéria nemzetközi testvériséget hozott létre, főleg latin országok nemzeti érzelmű emberei között, akik arra vártak, hogy Franciaország felébredjen, és kezébe vegye az irányítást. Én újra átéltem 1956-ot: a kommunizmus ekkor döntötte rabszolgaságba nemzetemet. 1962-ben a De Gaulle-i politika másik nemzetet fosztott meg attól, hogy higgyen valamiben, hogy azonosuljon az őseivel, hogy megvédje az illúzióvá foszló Nyugatot.

Charles de Gaulle televíziós beszéde az 1965-ös köztársaságielnök-választáson. „A jobboldal álhőse”
Fotó: Getty Images

– A gondviselés embere a bűnhődés eszköze lett… Önmagát inkább alapos megfigyelőként, mint pártharcosként határozta meg.

– Mögöttem Amerikában a globális utópia volt születőben, amely az Egyesült Nemzetek égisze alatt beavatkozásokba kezdett „kibékítés” címén, ahogy ezt később Boszniában, Szomáliá­ban és Panamában gyakorolta. Franciaországban viszont vakítóan fényes panoráma tárult fel előttem. De Gaulle – aki katolikus és Maurras-tanítvány, a rend embere volt – balközép irányban kormányzott, eltaposta a hadsereget, az 1950 után újraszülető jobboldalt és azt a megnevezhetetlen valamit, amelyet franciaságnak hívhatunk, amely büszke gyökereire, falvaira, harangjaira és a gyarmatosítása eredményeire is. Milyen következtetést kell ebből levonni? A XX. században nagyon ritka az olyan alkalom, amikor a politikai hétköznapokban valaki túllép nemzeti eszméin. „A jobboldal álhőse” – ahogy én De Gaulle-t elneveztem Ellenforradalom (La Contre-révolution) című könyvemben – új típus a politika színpadán: olyan személyiség, aki jobboldali karizmáját használja arra, hogy baloldali politikát folytasson, szükség esetén eltiporva barátait és ideológiai szövetségeseit, akikre – néha érthető módon – mérges.

Molnár Tamás
Fotó: MTI/Kovács Attila

– A forradalom és ellenforradalom közötti küzdelem már több mint két évszázada tart, és az ön által említett kicsinyes megközelítések minden oldalra jellemzőek. Nem lehetne az eszméket, amelyek ilyen hitványan védenek magasabb rendű értékeket, az emberi nyomorúság fölé emelni?

– Szép emlékkel válaszolnék, amely összeköti a hagyomány, a vallás, a királyság értékeit, amelyek oly kedvesek a nemzeti oldalon állók szívének. 1987 decemberében, a Capet-dinasztia millenniumának évében meghívtak Nizzába a művészetet több száz éven át pártoló királyi mecenatúra megünneplésére. A program során, amelyen a magyarországi Anjoukról tartottam előadást, nagy élmény volt a monarchia és a katolikus vallás gazdagságának szemügyre vétele. Anélkül, hogy a rezsimeken, dinasztiákon, társadalmi osztályokon és mesterségeken átívelő francia művészeti örökség csodálatra méltó teljességét felsorolnám, a legmegdöbbentőbb a programsorozat két nagy pillanata volt. December 5-én vetítették le nekünk Paul Barba-Negra egyik dokumentumfilmjét Versailles-ról. Az előadó, Dom Guillou elmondta, hogy mennyire szereti és csodálja a palotát, a parkjait, a kerti tavait, a szobrait s minden olyat benne, amelyet az egység és a harmónia elve vezérel. A film növelte bennem a lelkesedést, mivel ezeknek az elemeknek az elrendezésében lappangó jelképiség velejéig hatolt. A részek egységét Versailles-nak hívják. A zenei aláfestéssel és a Comédie Française­ művésze, Jacques Weber által elmondott szöveggel együtt csodás képek vezettek végig Versailles-on széltében-hosszában, a kastélyban is, és fölötte is. Az egész olyan volt, mint egy liturgikus szent tánc, amely úgy volt megrendezve, hogy szinte tapintható a Fennvaló iránti sóvárgás; a harmónia az elmét és a lelket simogatta. Pedig ez csak egy – igaz: csodálatos – visszaadása volt valami létezőnek, amelynek még nagyobb megünneplését a világi jellegű állam nem tette lehetővé, ugyanakkor minden résztvevő várta a folytatást. Erre másnap került sor, a kongresszus lezárásakor, egy vasárnapi napon. Lefebvre érsek atya, aki előző nap érkezett Nizzába, barokk templomban celebrálta a szentmisét, amely szinte elbújt a napsütötte város kis utcái és piacai között. Ott, a szentmise alatt értettem meg bizonyos dolgokat, amelyek már a Teremtés óta egyszerre voltak elrejtve és megmutatva is. Az előző napi előadás, Barba-Negra filmje teljesen megértette magát velem: a királyság és az egyház kiegészíti egymást a szimbólumokhoz való kapcsolódáson, illetve a transzcendensen keresztül, amelyet ugyan két különböző, de ugyanahhoz az isteni hatalomhoz szóló liturgikus nyelven ünnepelnek. A versailles-i előadás a képekkel, hangokkal, a jelentések harmóniájával együtt magasztos táncként jelent meg újra. A tridenti mise is az emberek fölé emelkedett tánc volt, ahol részvételük fokozatosan bontakozott ki a hívek buzgóságából, valamint a celebráló érseknek segítő papok és ministránsok által részben elrendezett rítusból, és ez a tánc egészen Istenig hatolt, aki ennek a ragyogó piramisnak a csúcsán állt.

Fordította: S. Király Béla