Eleki polgárok párbeszéde:
– Engem Galina Jánosnak hívnak, és román vagyok. Román, mert én anyám után mondom magam annak. Az apám szlovák, a feleségem sváb. Hát akkor mi lesz a gyermekem?
– Én tiszta román vagyok – válaszolja erre Abrudán György.
– Ha te az vagy, mondd ezt el románul is!
– Sajnos nem tudom. Nem beszélem a nyelvet.
– Ki akadályozza meg, hogy beszélj románul?
– Senki. Nem kell, nincs rá szükségem. Az utcán sem beszél senki románul.
– De ugye van Eleken román tannyelvű iskola?
– Van. De én nem oda jártam. Hiába tanítják a magyar iskolában a németet és a szlovákot, a románban meg az anyanyelvemet, és hiába engedélyezettek a kétnyelvű feliratok, a használt hétköznapi nyelv a magyar. Senki sem erőlteti, mégiscsak ez marad. Ellustultunk – jegyzi meg Abrudán György a magát négynemzetiségűnek valló békési kisváros főutcáján.
A svábok kitelepítése előtt Elek község lakosságának nyolcvan százaléka német ajkú volt. Ma már ennek az emléke csak az idősebb korosztályban él, a későbbi nemzedékekről azt lehet mondani, egyek lettek mind. Nincs különbség a román, a sváb, a tót és a magyar fiatal között. Összeházasodnak, összekeverednek, a folyamat megállíthatatlan. Próbálják a nemzetiségi öntudatot fenntartani, de az utcán már csak a magyar szó megyen, ahogyan a helyiek mondják.
A második világháború végéig történelmi munkamegosztás is volt ezen a vidéken. A gazdák a németek voltak, a béresek, a cselédek a románok.
– Megmondom őszintén, volt, amikor féltünk szlovákul beszélni. Amikor idejöttünk, nem nagyon ismertünk senkit, és olyan rossz szemmel néztek ránk, hogy le lehetett olvasni az arcukról: biztosak abban, hogy amikor szlovákul beszélünk, őket szapuljuk. Pedig nem. Csak örültünk, amikor véletlenül összefutottunk a mi fajtánkkal, és használhattuk az anyanyelvünket – tájékoztat egy hölgy az utcán, akitől arról érdeklődöm, hogyan viszonyulnak egymáshoz a kisebbségek a településen.
– Az uram mindig ránk szólt ilyenkor, hagyjuk már abba, ne beszéljünk így. Amikor én meg még egy asszony házról házra mentünk, hogy megkérdjük a szlovákokat, nem volna-e kedvük énekelgetni velünk a kórusban, volt olyan, hogy azzal zavartak el, mit akarunk mi tőlük, csak nem gondoljuk, hogy tótul nótáznak majd a színpadon? A fiatalokat pedig egyáltalán nem lehetett rávenni.