Both Béla, Dobó József, Faludy György, Gábori György, Kéri Kálmán, Zimányi Tibor – csak néhány név azok közül, akik a recski kényszermunkatáborban éltek 1950 és ’53 között. Bár abban a három évben sem nevük, sem életük nem volt. Teljes létbizonytalanságban, félelemben töltötték napjaikat az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) által szovjet mintára létesített, hermetikusan elzárt egységben.
Idilli ez a táj az Északi-középhegységben, csak ne fonódott volna össze története a magyar gulággal! Ahogy a csendes mátrai falutól délre elhaladunk a kőbánya mellett – a bánya ma is működik, a francia érdekeltségű Colas Északkő Kft. üzemelteti –, kamion kanyarodik ki elénk, köveket szállít, persze kiépített, széles úton – a kamionok már nem csúszkálnak a sárban. Az egykori munkatábor felé vesszük az irányt.
Erdő a tábor helyén
Hetven évvel ezelőtt a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) titkárságán született meg a döntés, hogy Recsken – a fél kilométerre lévő Csákány-kő jó minőségű andezitjének felhasználásával – kényszermunkatábort kell létesíteni. A recski láger szerkezete, felosztása, működése kísértetiesen hasonlított a Szovjetunió büntetőtelepeire, ami részben Garasin Rudolf (1895–1969) „érdeme”, a magyar börtönvilág urát ugyanis kimondottan azzal a feladattal küldték haza a Szovjetunióból, hogy mint Gulág-szakértő Magyarországon is honosítsa meg a rabmunkáltatás rendszerét.
Marhavagonban indítottak útnak 35 szociáldemokratát Pestről 1950. július 18-án, másnap felterelték őket a recski állomástól egy óra járásra lévő tanyára. Juhhodály, kőépület. Fórizs Béla ávós táborparancsnok fondorlatos beszédet tartott: „Emberek, önöknek most egy drótkerítést kell végighúzni, amit nem maguknak készítenek, hanem azoknak a fasisztáknak, akiket ezután majd idehoznak. Maguk nem bűnösök, csak egy kicsit megtévedtek.” Az internáltak a kőépületben kapnak helyet, aztán megérkeznek a gyűlölt újak, és az első rabok is kiszorulnak a juhhodályba. Gyarmathy Lívia Recsk 1950–53 – Egy titkos kényszermunkatábor története című dokumentumfilmjében egy túlélő megjegyzi: nem is vettek többet emberszámba, csak ürgéknek neveztek minket. Az első három hónapban szinte állandóan esett az eső, így a több száz fogoly megalázó körülmények között dolgozott a térdig érő sárban.