Zsák a királynő fején

Kilencszáztizennyolc novemberében a csehszlovák, a román és a szerb hadsereg hozzákezdett Magyarország azon területeinek megszállásához, amelyekre később a békekonferencián kívánták igényüket bejelenteni. Ezt a folyamatot mindhárom megszálló hatalom esetében rendkívül sok atrocitás kísérte.

IV. Károly látogatása Pozsonyban 1918 júliusában a főrabbi áldásától kísérve. Az év végén már a légió volt az úr Fotó: ullstein bild Dtl. Forrás: Getty Images

A régi magyar világ felszámolásának a leglátványosabb megnyilvánulásai azonban a szobordöntések voltak. Számos városban – többek között Pozsonyban, Kassán, Ungváron – került sor ilyen akciókra. Kassán például 1906 óta állt az 1848–49. évi szabadságharc emléke előtt tisztelgő honvédszobor, amely egy kuruc harcost és egy vörös sapkás honvédet ábrázolt. Ezt 1919. március 17-én a legionáriusok annak ellenére döntötték le, hogy a magyarok szlovák nyelvű feliratot helyeztek el rajta, amelyen azt írták, hogy a szobor a szabadság szimbóluma. Pozsonyban Mária Terézia lovas szobra 1919-ben még megúszta azzal, hogy zsákot húztak a királynő fejére, illetve később deszkapalánkkal takarták el, de 1921 novemberében a legionáriusok ledöntötték talapzatáról, és vascsővel szétverték.

Eközben a cseh és a szlovák politikusok alkalmazni kezdték az „ezeréves magyar elnyomás” fogalmát, amelyet jól lehetett használni a szobordöntések megideologizálására. Mondván, ezek az elnyomó magyar uralom emlékei, és sértik a csehek és szlovákok érzéseit, ezért a lehető leggyorsabban el kell tüntetni őket.

Szobordöntők

Amikor ezen események történtek – kivéve a Mária Terézia-szobor ledöntését –, a békekonferencia még nem döntött arról, hogy a felvidéki városok, területek mely állam keretei közé kerülnek. Pozsony, Kassa és számos felvidéki magyar város lakossága abban reménykedett, hogy a konferencia alkalmazni fogja a wilsoni önrendelkezés elvét, és népszavazással dönthetnek sorsukról.

IV. Károly látogatása Pozsonyban 1918 júliusában a főrabbi áldásától kísérve. Az év végén már a légió volt az úr
Fotó: Getty Images

Az atrocitások azonban nem álltak meg az alkohol eltulajdonításánál és a szobrok ledöntésénél – az emberek is célkeresztbe kerültek. Ennek legenyhébb fokozata az volt, amikor az ittas katonák megverték a magatartásukat kifogásoló civileket. Több olyan esetet ismerünk, amikor a verésre puskatussal került sor. Ezt követték a hivatalosan a közbiztonság érdekében kiküldött őrjáratok által elkövetett gyilkosságok. Kassán megtörtént, hogy egy csehszlovák őrjárat összetűzésbe keveredett egy utcai járókelővel, akit előbb összevertek, majd nyolc szuronysebet ejtettek rajta, végül a helyszínen főbe lőtték. A megszállók cinizmusát jól mutatja, hogy az ügyet kivizsgáló – de már csehszlovák parancsnokság alatt álló – rendőrség azzal zárta le az ügyet, hogy a járókelő kezdte el inzultálni a katonákat.

Szuronnyal a magyarok ellen

A csehszlovákok által alkalmazott fizikai erőszak legsúlyosabb esete a pozsonyi sortűz volt. A történetírás sortűznek nevezi, bár, mint az látni fogjuk, inkább lövöldözés volt. Pozsonyt a csehszlovák hadsereg csapatai egy olasz ezredes, Barecca vezetésével 1919. január 2-án foglalták el. A lakosság és a megszállók viszonya az első perctől kezdve feszült volt. A csehszlovák csapatok bevonulásának napján tömeges fosztogatásokra került sor. Január 6-án a frissen kinevezett szlovák zsupán, Zoch Sámuel hozzákezdett a magyar közigazgatás felszámolásához, a magyar főispánt eltávolította hivatalából, miközben a megyeházát megszállta a hadsereg. Vavro Šrobár miniszter 1919 februárjában Zsolnáról Pozsonyba helyezte át a szlovák minisztérium székhelyét. Ez ellentmondott azon magyar várakozásnak, hogy a város csak ideiglenes jelleggel – a békekonferencia által elrendelt népszavazásig – marad csehszlovák uralom alatt.

Šrobár ünnepélyes keretek között vonult be Pozsonyba, de a város magyarsága elszabotálta részvételét az ünnepségen: egyszerűen otthon maradt. A pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem vezetősége is a passzív ellenállás ezen formáját választotta, nem jelent meg az ünnepségen. Válaszképpen Šrobár több más magyar vezetővel együtt letartóztatta az egyetem rektorát, Polner Ödönt. Ez az eset is mutatja, hogy milyen módszereket engedtek meg maguknak a Felvidék új urai.

Ebben a feszült közegben a pozsonyi munkásság 1919. február 12-re sztrájkot szervezett. Az emberek 14 óra körül kezdtek gyülekezni a vásárcsarnok előtt. Egy arra sétáló legionárius letépte egy kisfiú melléről a magyar nemzeti színű kokárdát, és a gyermeket megverte. Válaszképpen a tömegből többen elkezdték verni a katonát, aki visszamenekült a laktanyába, ahonnan hamarosan öt társával tért vissza, akik tüzelni kezdtek a tömegre. Néhány percen belül újabb legionáriusok csatlakoztak hozzájuk, akik gépfegyverrel lőtték a menekülő tömeget, illetve üldözés közben szuronyt is használtak. Közben valaki az egyik erkélyről ledobott a térre egy magyar zászlót, amelyet egy fiatalember elkapott, majd egy villanyoszlopra felmászva megpróbálta kitűzni. De a katonák eközben lelőtték.

Az esemény mérlege szomorú: hét halott és huszonhárom súlyos sebesült, továbbá hatvan könnyebb sérülést szenvedő ember. Az összecsapásról készült csehszlovák hivatalos jelentésből két dolgot érdemes kiemelnünk. Egyrészt a fegyverhasználat indoklását, mely szerint a katonák azért voltak kénytelenek használni a fegyverüket, mert a tömeg hógolyóval dobálta meg őket. Másrészt az események azon értékelését, mely szerint a legionáriusoknak egy Magyarországról irányított puccsot sikerült csírájában elfojtaniuk. Az áldozatok temetésének napján újabb tragikus esemény történt: Hubert Károly 14 éves tanulót lelőtte egy legionárius, amikor az megkötötte cipőfűzőjét, mert azt hitte, hogy a diák gúnyolódásból a fenekét mutatja neki.

A fenti példák jól demonstrálják, hogy a Felvidéket 1918 végén, 1919 elején birtokba vevő csehszlovák legionáriusok és a velük szorosan együttműködő cseh és szlovák politikusok atrocitások sorát követték el az ottani magyarság ellen. Miközben a Versailles-ban 1919. január 18-án összeülő békekonferencián a csehszlovák békedelegáció azt fejtegette a négy nagy „békecsináló” előtt, hogy az első Csehszlovák Köztársaság a béke és a demokrácia záloga Közép-Európában.

Vérengző légió

Az 1917. októberi bolsevik hatalomátvétel után Oroszország véres polgárháborúba keveredett. E háborút számos szokatlan esemény kísérte, ezek egyike az volt, amikor Szibériá­ban a csehszlovák állam nevében magyar hadifoglyokat végeztek ki. 1917 tavaszán a krasznojarszki hadifogolytábor feletti felügyelet a bolsevikok kezébe került. A hadifoglyok között – akiknek jelentős része magyar volt – beindult a bolsevik propaganda.

Ennek egyik vonulataként magyar foglyok egy csoportja – eredeti foglalkozásuk újságíró és jogász volt – Ember címmel kézzel írt, bolsevik szellemiségű újságot adott ki. Amikor 1919 júliusának végén a tábort elfoglalták a Csehszlovák Légió alakulatai, azonnal lefogták a „bolsevikgyanús magyar elemeket”, majd a 12. csehszlovák lövészezred hadbírósága elé állították őket. A hadbíróság ítélete következtében 12 magyar tisztet és öt legénységi állományú katonát főbe lőttek.

Az irkutszki dán konzul – akinek a védelme alá tartoztak a krasznojarszki hadifoglyok – ezt az atrocitást számonkérte a csehszlovák kormány helyi képviselőjétől. Aki válaszában azt fejtegette, hogy a barakkokban végrehajtott „házkutatás alkalmával valóban sok gyanús magyar irodalmat találtunk, magyar folyóiratokat, a csehszlovákok ellen irányuló ellenséges agitációs tartalommal […]. A házkutatás eredményeinek alapján […] a (felállított) bizottság […] megállapította, hogy a magyar hadifoglyok között titkos szervezet létezett, amely agitációt és propagandát folytatott, valamint bűnös akciókat szervezett az oroszországi csehszlovák hadsereg ellen.”

Megdöbbentő válasz, de jól mutatja, hogy a Csehszlovák Légió tagjai nem csupán a Felvidéken engedték meg maguknak, hogy atrocitásokat kövessenek el a magyarokkal szemben, hanem a távoli Szibériában is.

Gulyás László, a Magyarságkutató Intézet tudományos tanácsadója