A sivatag foglyai

A hat francia segélymunkás nigeri meggyilkolása, amely két héttel ezelőtt történt, újra felveti a kérdést: mi ­értelme van a francia katonai jelenlétnek Nyugat-Afrikában, ha ilyen borzalmas cselekedeteket nem tud megakadályozni? A kommentátorok figyelmeztetnek, egyre szorosabbra zárul a csapda, amelybe Párizs belegabalyodott: egyre döntésképtelenebb lesz abban a kérdésben, hogy távozzon vagy maradjon a térségben.

Francia katona Maliban. Mindenhol veszély leselkedik rájuk. Fotó: Fred Marie Forrás: Getty Images

A Niger fővárosában, Niameyben dolgozó francia segélymunkások úgy döntöttek, hogy egy augusztus elejei hétvégén kirándulnak egyet, felkeresik a hatvan kilométerre délkeletre lévő, Kouré városa közelében található zsiráfrezervátumot. A hely nem tűnt veszélyesnek, a franciák besorolása szerint narancssárgával jelölték a területet, tehát terroristák esetleg felbukkanhatnak, de inkább nem. Ebben a térségben soha nem hajtottak végre ilyen barbár cselekedetet.

Az időközben Nigerbe érkezett 11 francia nyomozó, helyszínelő és hírszerző csapat első megállapítása szerint eddig nem azonosított, felfegyverzett motorosok állíthatták meg a nemzeti parkban haladó járművet, amelyen egy idegenvezető és egy sofőr is volt, mindkettő nigériai állampolgár. A terroristáknak valószínűleg tudomásuk volt a külföldiek érkezéséről, előre megfontoltan cselekedtek. Leszállították az embereket a gépkocsiról, és géppisztolysorozattal végeztek a négy nővel, két férfival és a kísérőkkel. A nyomozók véleménye szerint nem a franciákra utaztak, nekik mindegy volt, hogy ki áll a fegyvereik elé, csak Nyugatról jövő külföldiek legyenek azok. Egyelőre nem megerősített az az első megérzés, hogy ezzel a barbár gyilkossággal üzenni akartak a francia kormánynak, amely katonáival jelen van a térségben.

Eddig a csoport kivégzését egyetlen szervezet sem vállalta magára, pedig általában ekkorra már büszkén közzétesznek egy nyilatkozatot, amelyben eldicsekednek tettükkel. Az al-Kaida száheli szárnya határozottan tagadja, hogy fegyvereseinek bármi köze lenne a tömeggyilkossághoz. A bűnösség gyanúja így egyetlen terrorszervezetre irányul, ez pedig a Nagy Szaharai Iszlám Állam. Ők tevékenykednek a három ország határának (Mali, Burkina Faso, Niger) térségében, ahol a közelmúltban érzékeny katonai csapást szenvedtek el. A franciák úgyis kiderítik, hogy kik voltak a tettesek, és az ezt követő megtorló akcióban sem kell kételkedni. De meddig lehet ezt csinálni? Vajon meddig hárul kötelezettség a volt gyarmattartóra, hogy biztosítsa a térség rendjét és biztonságát? Hatvan éve, 1960-ban Franciaország úgy döntött, hogy függetlenséget adva az afrikai országoknak megszabadul gyarmataitól. Azért nem engedte szabadjára őket, gazdaságilag és katonailag máig számtalan egyezmény köti a volt gyarmatokat Párizshoz. A térségben lévő különböző francia haditámaszpontokról, ha valami nagyobb galiba keletkezett, be tudtak avatkozni az általuk támogatandónak ítélt fél megsegítése és a stabilitás érdekében.

Az utóbbi időben ez másképp van. Különösen a François Hollande államfő által 2013-ban kezdett Serval hadművelet keretében. Ekkor Mali védelmében kellett csapatokat az országba vezényelni, a katonák sikeresen feltartóztatták a főváros felé törő fegyvereseket, majd észak felé nyomták a dzsihadista egységeket. Sikerült megmenteni Bamakót, és visszafoglalni Gaót és Timbuktut. Ám ez nem olyan volt, mint egy győztes háború vége, a harcok állandósultak Ma­liban és a környező térségben. Rá egy évre a francia katonai beavatkozást át is keresztelték Barkhane-­ra, amely immár terroristaellenes akciókat foglalt magában. Jelenleg négyezer-ötszáz katona, főleg idegenlégiósok vesznek részt ezekben a műveletekben, három országban vannak támaszpontjaik: Maliban, Nigerben és Csádban. Ha kérik a beavatkozásukat, akkor számíthatnak még az Ouagadougouban, Burkina Faso fővárosában lévő légitámaszpontról induló francia vadászbombázókra és támadó helikopterekre is.

A négyezer-ötszáz jól képzett elitkatonának kellene hat franciaországnyi területen odacsapnia, ha valahol terrorista szervezkedést gyanítanak. Ez majd az egész Európai Unió területe!

Francia katona a Száhel-övezetben, Mali körzetében. Őrségváltás?
Fotó: Getty Images

A három ország összlakossága hatvanmillió főhöz közelít. És akkor még Burkina Fasóról nem is beszéltünk, amely az utóbbi években lett a terroristák fő vadászterülete. A francia egységek bravúros akciókat hajtanak végre a muszlim harcosok ellen, terrorcsoportokon ütnek rajta, vezetőiket likvidálják, viszonylag csekély veszteséggel megoldják a feladataikat, de valójában ez mind kevés. Nem tudják feltartóztatni az iszlám dzsihadisták fokozatos térnyerését. Egyszerűen kevesen vannak ilyen irdatlan sivatagos területre. A muszlim fegyveresek, akik létszámukban állandóan gyarapodnak, az egész térségben kiváló helyismerettel rendelkeznek, tudják, merre lehet eltűnni a homokdűnék közt. A francia idegenlégiósok számíthatnak még a Groupe 5-re, a térség öt országa – Mauritánia, Mali, Burkina Faso, Niger, Csád – hadseregéből verbuválódott ötezer fős terroristaellenes egységekre. A harckészségük – finoman szólva – nincs az egekben, ráadásul ezek a csapatok az ENSZ irányítása alatt állnak, jobb, ha a vezénylésükről nem mondunk semmit.

Az amerikaiak 18 év után csomagolnak Afganisztánban, és átadni készülnek a hatalmat a táliboknak, akiket még 2001-ben ők söpörtek el a színről. Vidéken már nappal is az iszlamisták az urak, a városokban meg éjjel jön el az idejük. Ha későn is, de az amerikaiak felismerték, hogy nincs miért ott maradni. Hat és fél éve zajlik a francia hadművelet Nyugat-Afrikában. Vajon mikor szökken szárba Párizsban a gondolat, hogy az afrikai kalandért miért csupán a franciák áldoznak emberéleteket és ki tudja hány százmilliárd eurót? – teszik fel a sajtóban mind többen a kérdést. A terrorizmus feltartóztatása az egész világ feladata. Ehhez képest mit látunk Afrikának ezen a felén: Amerika még a Maliban tevékenykedő ENSZ-erők finanszírozását is csökkentette. Az Európai Unió ugyan biztosítja a francia műveletek egy részének pénzügyi támogatását, de egyetlen tagállama sincs, amely katonáit is a sivatagba küldené, hogy ott küzdjenek a terroristák ellen. Eközben Kína sorban nyeri el az afrikai gazdasági szerződéseket, ami által az országok olyan tetemes adósságot halmoznak fel, hogy csak Peking jó szándékában bízhatnak. És egyetlen lövés sem dördült el, a pénz viszont beszél.

Tegyük fel, hogy Párizs egyik pillanatról a másikra kivonná csapatait a térségből, mi következne be ekkor? A jelenlegi Száhel-övezeti államok gyorsan összeomlanának az iszlám nyomás következtében. A dzsihadisták egyszerűen megszüntetnék a korrupt rezsimeket, mindenkinek azonos szintű szegénység járna. Éveken belül a Földközi-tenger északi partjáról szemlélhetnénk, hogy miként terjeszti ki befolyását az iszlám kalifátus. Már kopognak is Európa ajtaján, lehet, akkor lesz olyan vezető, aki ki is tárná a nem épp békés szándékkal jövők előtt a kaput. Ezt a felelősséget a franciák zöme sem akarja a nyakába venni.

Valós megoldás híján marad az eddigi leosztás. Ha Afganisztánt vesszük példának, akkor a francia csapatok egyre inkább beszorulnak bázisaikra. Csak ritkán csapnak ki onnan, de legalább közelről követhetik az eseményeket, és ha kell, akkor beavatkozhatnak. A másik megoldás a következő: az afrikai vezetők is átérzik, hogy milyen felelősséggel bírnak a saját kontinensük sorsában, sőt Európa jövőjének meghatározásában. A katonai együttműködés keretében a nyugati hatalmak megtanítják az afrikai katonáknak a korszerű fegyverek kezelését. Az afrikai földrészen az Európai Unió is hajlandó embereivel felvenni a harcot legalább az ember- és kábítószercsempészekkel szemben. Kína és a nyugati világ karöltve valósítja meg afrikai beruházásait. Az első változatnak azért nagyobb esélye van.