A forgatókönyv nem nagy, drámai, egy irányba tartó ívet vázol fel, sokkal inkább töredékesen, a főszereplők kapcsolatára és az ő apró, hétköznapi hullámzásaikra épít. Katarzis, az nincs, apró diadalok vannak, akárcsak az életben. A Remény legnagyobb erőssége mégis a személyesség, és mivel a rendező saját történetét írta meg, már-már húsba vágóan pontos képet fest erről a család minden tagját kihívások elé állító élethelyzetről, amely nagyban megkönnyíti az átélést a néző számára, függetlenül attól, hogy személyesen érintett-e. A mindent összetartó, csupa szív Anjának fel kell készülnie arra a lehetőségre, hogy gyerekeinek nélküle kell boldogulniuk. Kimerült, szenved a gyógyszerek mellékhatásaitól. A fájdalom és a rettegés a pár mindkét feléből kihozza legrosszabbik énjét, miközben csakis egymásra számíthatnak. Stellan Skarsgård nagyszerűen hozza a tépelődő, idősödő művészember karakterszerepét, Andrea Bræin Hovig pedig talán még nála is szenzációsabb az egyszerre kemény és mégis érzelmes, törékeny Anjaként – ha a Remény Amerikában készült volna, egész biztosan kinézne neki néhány komoly díj. Dokumentumszerűvé teszi a filmet, hogy a kórházi jelenetek egészségügyi szereplőit valós személyek, orvosok és ápolók alakítják, de Maria Sødahl még a mellékszereplőket is egy létező baráti kör valós alakjairól mintázta, így senki sem töltelékkarakter.
A halál fenyegetésének árnyékában Anja és Tomas kapcsolata egyre őszintébbé válik, és feltárulnak viszonyuk addigi rejtett jelentései is. Mély emberismeretről tanúskodó, igazi emberi dráma a Remény: bármennyire fáj is, jó végigélni.
(Remény [Håp]. Norvég–svéd filmdráma, 126 perc. Rendező: Maria Sødahl. Forgalmazó: ADS Service Kft.)
