Száz év múlva a szomszédos bakonyi erdők különlegesen archaikus világát éli az író Hamvas Béla is – egy hosszúnak tervezett, magányos kirándulás során. És megemlít egy bizarr erdei anekdotát – mi is történik velünk egy ember nélküli „vadonban”? Mármint azon túl, hogy nyugodtan tanulmányozhatjuk a kék-zöld erdők, az ég, a folyók, az esők és a szelek jelzéseit, melyekben mindig ott fészkel valami lokális báj és szépség, mint csábító „zöld szellem”, de a létezés zord fenségessége is. 1920 júniusában vág neki az erdőnek – közben ráesteledik. „Hátizsákomból megvacsoráztam, aztán szénát hordtam egy fa alá, lefeküdtem, betakaróztam, és mivel világos volt, könyvet vettem elő, Rousseau Confessions-jának tizenegyedik fejezetét olvastam. Éppen besötétedett, mikor elálmosodtam, letettem a könyvet, és akkor a völgyből csaholást, rekedt, sajátságos vonítást hallottam. A hangot régebbről már ismertem. Ilyesmit az ember egyszer hall és nem felejti el. Farkas volt. Egy keveset vártam. Az álom azonnal kiment a szememből. A csaholás közelebbről hallatszott. Nemsokára csörtetés. Nem volt nálam fegyver. A legközelebbi falu másfél óra, vagy még több. Felkaptam a holmimat és felmásztam a tölgyfára. Két perc múlva ott voltak a farkasok. Nem tudom hány, de több. Ott morogtak, szuszogtak, settenkedtek hajnalig. Zöld szemük félelmetesen foszforeszkált a sötétben. Hangosan ásítoztak, vinnyogtak, és ágyamat szaglászták. Mikor a nap fölkelt, eltűntek.”
Rousseau és a farkasok – akár fejezetcím is lehetne egy Hamvas-szótárban, vagy a romlatlan erdőkről szóló enciklopédiában. S bár a Hamvas-írásban „archaikus mosolyokat” is látni vélünk, a Hamvas előtt száz évvel itt vonuló franciák, ha nem is vonyító farkasokat és vonulgató vaddisznókat találnak, de a Hamvas előtti, jóval érintetlenebb őserdőket és ősvadont. Hatalmas faóriásokat, tölgyeseket („banyafákat”), szőke bükköst, hársat és gyertyánost, melyben könnyedén zsákutcába futhat az ember. A csudás hazai őserdők ősideje ez – a romlások, a durva, kíméletlen és megbocsáthatatlanul pusztító erdőirtások Mária Teréziával indulnak. Már Hamvas is jelzi, rohamosan pusztul-fogy az erdő – az ember mindent elkövet, hogy az őselemeket kiirtsa. S ha már Kemenesalja régi erdeiről beszélünk: olyan erdei világ ez, amilyet a mai Farkas-erdő legsűrűbb, fejedelmi állapotát mutató részeiben eldugva látni – s amelyet Berzsenyi Dániel is megtapasztalt. Az ő idejében Hetyén és más falvak körül ligeterdők alakulnak, amelyeket még a legdurvább földéhség is meghagyott (a ligeterdőket rég beszántották), hogy ott makkoljanak a legjobb makkszóró tölgyek alatt a falvakból kicsapott gyönyörű állatcsordák (hol vannak már falum kihajtott állatseregei?) – mint az archaikus előidőkben. Áthatolhatatlan, természetes erdőségek, amelyek könnyedén elnyelnek egy mégoly jelentős, de erdő nem ismerte hadsereget is. Arról nem is beszélve, hogy a szomszédos Bakony erdei termik az igazi betyárokat, a magyar Robin Hoodokat („Páris, az én Bakonyom”); Sobri Jóskát vagy Milfajt Ferkót; s nem véletlenül születik a kemenesaljai Izsákfán az utolsó magyar betyár, Savanyú Jóska is.
