Piaristák a panelházaknál

A magyar keresztény nevelés ezeréves történetének egyik legsötétebb fejezete volt az államszocializmus kora, amikor nemhogy a templomok falai közé szorították az egyházakat, de a felekezeti iskolák államosításával el is távolították őket az oktatás színtereiről. Az egyházi iskolák újraindulásának – történelmi és oktatásszociológiai dimenzióból egyaránt jelentős – folyamata három évtizede kezdődött.

Gyermekprogram a balatonfüredi kempingbe érkező kamiontemplomnál 1990 júliusában. Új szelek Fotó: MTI/Arany Gábor

Az akkor már kommunista befolyás alatt álló magyar országgyűlés 1948 júniusában fogadta el a magánkézben lévő oktatási intézmények államosításáról szóló törvényt, amelynek értelmében több mint hatezer-ötszáz felekezeti iskola (több százezer diákkal és mintegy tizennyolcezer pedagógussal) került állami fenntartásba.

Ennek hátterében az állt, hogy a történelmi egyházakra – és elsősorban a katolicizmusra – a kommunisták mindig gyanakodva, sőt gyűlölettel néztek, s 1948-ban elérkezettnek érezték az időt arra, hogy mind az oktatás világából, mind a társadalmi diskurzusból kivonják őket. Így került sor a felekezeti iskolák államosítására is. Az istenhiten alapuló keresztény értékrend – amelyben érték többek között a család, a magántulajdon, a tudás, a hazaszeretetet, a hagyománytisztelet és az emberi méltóság – rivális és ellentétes tartalmú világnézete volt az ateista és materialista kommunizmusnak. Az egyházak az iskoláikban ezt az értékrendet adták tovább, s erre a Rákosi Mátyás, majd Kádár János nevével fémjelzett államszocialista diktatúrában nem volt szükség.

Több mint négy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy az egyházak – néhány kivételnek számító, az államszocializmus korában is működő egyházi iskolától eltekintve – ismét intézményfenntartók lehessenek. A szocializmus utolsó országgyűlése 1990 januárjában becikkelyezte az 1990. évi IV., a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényt, amely nemcsak kimondta, hogy az egyházak az államtól függetlenek, és azok egymástól elválasztva működnek, de azt is garantálta, hogy az egyház „elláthat minden olyan nevelési-oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi, sport-, illetőleg gyermek- és ifjúságvédelmi tevékenységet, amelyet törvény nem tart fenn kizárólagosan az állam vagy állami szerv (intézmény) számára. E tevékenységi körben az egyházi jogi személy intézményt létesíthet és tarthat fenn.”

Ennek szellemében a rendszerváltozás után sorra alakultak meg, illetve szerveződtek újjá a felekezeti iskolák. Az egyházaknak azonban a kilencvenes évek elején a sok évtizedes kihagyás okozta társadalmi talaj- és oktatási hagyományvesztés mellett az infrastrukturális hiányosságokkal és az anyagi kihívásokkal is szembe kellett nézniük. Sem megfelelő méretű épületek, sem az iskolafenntartáshoz szükséges anyagi feltételek nem álltak rendelkezésre. Így az egyházak (1945 és 1949 között államosított ingatlanvagyona utáni) kárrendezésének egyik legfontosabb kérdése lett 1989/90 után a felekezeti oktatási intézmények visszaadásának, fölújításának, illetve megépítésének és működtetésének a problémája.

Paskai László (1927–2015) bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek, a rendszerváltozás idején a magyar katolikus egyház vezetője a jelen sorok írójával folytatott beszélgetésben az alábbiakat fogalmazta meg a katolikus oktatási és nevelési intézmények újraindulásának korabeli körülményeiről.

„A rendszerváltás idején nem volt egységes fellépés a katolikus egyház részéről, hogy egyik vagy másik egyházmegye vagy szerzetesrend milyen intézményt tud visszaigényelni, átvenni, működtetni. Tulajdonképpen a reorganizáció a szerzetesrendeknél is önállóan, »alulról« szerveződött: melyik hogyan tudta magát újjászervezni. A reorganizáláshoz persze hozzátartozott az is, hogy milyen épülethez tudnak hozzájutni. Az egyes szerzetesrendek – legalábbis amelyekben volt dinamika – próbálták a tevékenységi körüket megszervezni. Szempont volt az erőforrás, a bencések például nem vállaltak többet azzal az indokkal, hogy az újabb iskolákat nem tudnák ellátni bencés tanárokkal. A piaristák – már csak hagyományaik miatt is – nagyon szépen bővültek. A ferencesek – lelkipásztorkodó rend alapjában véve – azon az állásponton voltak, nem építik le az iskolát, de a továbbiakban is a lelkipásztori munkát tartják szem előtt. Ciszterci, premontrei gimnázium esetenként jött létre. A folyamatok megértése szempontjából mondom: nem volt olyan helyzet, hogy prímásként, »fölülről« lehetett volna valamit is mondani. Az illető rendek elöljárói tudták, hogy mit kérnek, mit írnak alá, mi az, amit meg tudnak valósítani. Ugyanakkor szükség volt az épületekre, ám ezek visszaszerzése igen sok ellenállásba ütközött. A pedagógusok féltették az állásukat, mondván, ha az iskola egyházi fenntartásba kerül, velük mi lesz. Tehát mind az intézmények elindítása, mind az épületek megszerzése eléggé bonyolult volt. Elindult a katolikus iskolák megszervezése az általános iskolák területén is. Az általános iskolák nem a szerzetesrendek irányítása alatt álltak, ott az egyházmegyék vállalták a küzdelmet, hogy épülethez és pedagógusokhoz jussanak.”

Gyermekprogram a balatonfüredi kempingbe érkező kamiontemplomnál 1990 júliusában. Új szelek
Fotó: MTI/Arany Gábor

Az 1930-ban született Gyulay Endre nyugalmazott szeged–csanádi püspök az 1990-es évek elején főpapként tevékeny szerepet vállalt az egyházi iskolák újraindításában. Nyolc évvel ezelőtt mint egykori megyés püspökkel és mint piarista öregdiákkal a rendszerváltás utáni egyházpolitikai viszonyokról és a szegedi piarista gimnázium újjászervezéséről beszélgettünk. Akkor a következőket mondta.

„A Magyar Katolikus Püspöki Kar engem bízott meg, hogy az állam által elvett ingatlanok törvény által lehetséges visszakérésének ügyében a katolikus egyházat a kormányszervek és a különböző hatóságok előtt képviseljem. Ennek során – amikor láttam, hogy sok helyen visszakérik és visszakapják egyházi ingatlanjaikat a közösségek – gondoltam arra, hogy itt, Szegeden is újra kellene indítani a katolikus középiskolai nevelést. Végül persze nekiindultunk, és sikerült a piarista rendfőnöknek beadni a kárpótlási kérelmet, és ennek nyomán jelentős kárpótlási összeghez jutni. Ez nem volt elég ahhoz, hogy az épületet föl lehessen építeni, de alapot kaptunk hozzá. A város vezetése is jónak láthatta ezt, hiszen megfelelő telket biztosított, mégpedig Szeged külső részén, a nagy panelházak között – ahova akkoriban a fiatalok közül sokan költöztek –, így biztosított volt, hogy ha a gyermekek felnőnek, ebbe a gimnáziumba járhatnak majd. Ez nagyon fontos dolog volt, mind erkölcsi szempontból, mind a tudás szempontjából.”

Kállay Emil (1929–2018) – aki a kommunizmus évtizedeiben volt gyári munkás és lelkipásztor egyaránt – 1995 és 2003 között a piarista rend magyarországi provinciáját vezette. Tartományfőnöksége alatt több piarista gimnázium és templom épült, illetve újult meg. Akkori intencióiról fogalmazta meg a következő gondolatokat: „Annak idején mi mind a tíz iskolánkat visszakértük azért, hogy legalább katolikus iskolával a város elindulhasson. Sajnos azt is tudtuk, hogy nem lehet elérni, hogy az iskolákban úgy, ahogyan régen volt, minden tantárgyat – kivéve a testnevelést és a rajzot – pia­rista tanár tanítsa. A világiak segítségével aztán mégiscsak elindultunk.”

Az egyházi iskolák rendszerváltozást követő újraindulása – mint azt a fönti idézetek is alátámasztják – nehéz és bonyolult, anyagilag és lelkileg egyaránt megterhelő folyamat volt, eredményeként azokban nemcsak a hazai oktatás világa gazdagodott értékes iskolákkal, óvodákkal, kollégiumokkal, de ma már elmondható az is, hogy az általános iskolák mintegy tizenhat százaléka, míg a középiskolák közel egynegyede egyházi fenntartású.