Egy Festetics gróf az emberevők földjén

Több kunyhóba is bementem. Legfőbb diszök egy a mennyezetről lelógó holttest volt.

A vadak, különösen az emberevés tekintetében, hajthatatlanok voltak. A király ekként védte előttem e csúf szokásukat:

– A misszionárius meg akarja nekünk tiltani, hogy emberhúst együnk. Apáink is ették, miért ne ennők tehát mi is?

Fölöslegesnek tartottam vitába elegyedni ezzel a csökönyös emberrel. Beértem azzal, hogy megkérdeztem tőle, evett-e már fehér ember húsából?

– Igen, de nem valami nagyon kedvelem – felelte.

– És ugyan miért nem? – kérdeztem kissé sértődve.

– Mert rossz az íze. Nagyon sós!

A bennszülöttek jobban szeretik a szomszéd szigeteken lakó, velük hasonfajúak húsát; a király ellenben kijelentette, hogy legjobban ízlik neki a sárga embereké. Olykor ugyanis japánok és kínaiak vetődnek e sziget tájékára, ezeknek a húsát isteni eledelként dicsőítette.

A király aztán engem vallatott ki alaposan. Nem üzérkedem, csere-kereskedelmet sem folytatok, mi a kő vitt hát oly messzire a fehér emberek országától, a hol olyan gazdag mindenki?

– Azért jöttem, hogy meglássam e vidékeket – mondtam; de ő ezt nem tudta megérteni.

A vademberek nem ismerik a kíváncsiságot, de még a nevét sem.

[…] Több kunyhóba is bementem. Legfőbb diszök egy a mennyezetről lelógó holttest, melyet a lakók saját fekhelyük fölé akasztanak oly módon, hogy e tetem feje az övékkel egy irányban legyen. Reggel – a mint felébrednek – tekintetük legelőször az üresen meredező szemüregekkel és az aszott ajkak között megvillanó, sárga fogsorok rémes mosolyával találkozik. E múmiákat rendkívül nagyra becsülik és nem tudtam őket rávenni arra, hogy nekem egyet is eladjanak. A holttesteknek ezt a konzerválási módját most már nem ismerik; a meglevő példányok nagyon régiek; talán épp oly emlékei egy hajdani civilizációnak, mint a Húsvét-sziget híres bálványai.

[…] Az őserdőben való haladás rendkívül fárasztó volt. Rést kellett vágnunk az ágak kusza sűrűségébe, lépcsőket a sziklába. Garmadával szaggattuk halomra a kúszó növények indáit és a tüskés ágak véresre sebezték kezünket. Így haladtunk csaknem négy óra hosszáig egy keskeny ösvényen, a mely meredeken emelkedett hegynek fölfelé. Már épen kezdtünk elfáradni, mikor valami dögletes kigőzölgés csapta meg orrunkat. Ammóniákhoz hasonló szag volt ez, a mely minden lépéssel fokozódott. Negyedóra elteltével a bűz oly erős volt, hogy embereim önkénytelenül meglassították menésüket. Mintha dög heverne már hetek óta valahol a közelben. Zsebkendőt kötöttünk orrunkra, szájunkra, de a bűz a szöveten is áthatott. Embereim közül kettő leült a földre és kijelentette, hogy nem bír tovább menni. Arcuk ólomszínűre változott. Otthagytam őket. Húsz lépéssel odébb harmadik matrózom fuldokolva a földre zuhant; később a negyedik. Már csak egy matrózom maradt meg. Ez – a vezetővel együtt – lépegetett a nyomomban. Bátor, elszánt legény volt, a kit nem hajtott az a vágy, a mely engem: elmondhatni, hogy benn jártam a legvadabb emberevők egyik falujában, a hová fehér ember talán még soha be nem tette a lábát; csakis hűségből és ragaszkodásból követett.

Végre egy tisztásra értünk és vezetőnk néhány, szerte szórt kunyhóra mutatott. Célnál voltunk. E pillanatban matrózom halotthalványan, eszméletlenül lebukik, mint a kit gázmérgezés ért. Néhány csöpp konyakot öntöttem a szájába, ez kissé magához térítette.

[…] A kunyhóban három ágy volt. Kettőn feloszlásnak indult holttestek feküdtek. A harmadik üres volt, ez volt a főnök fekvőhelye. A falakon tárgyak függtek, de ezeket csak homályosan láttam; alkalmasint fegyverek lehettek. Igyekeztem mielőbb kijutni a kunyhóból s ekkor egy szinte hihetetlen dolog esett meg velem: a külső levegőt már nem találtam fertőzöttnek, sőt tisztábbnak annál, a melyet a „Tolna” fedélzetén belélekzettem. Megértettem, miért nem érzik a vadak a körülöttük szálló bűzt. Dante már jóval előttem följegyezte ezt a megfigyelést. – Lassan kell leszállnunk az eretnekek körébe – mondatja Virgillel – így fokozatosan megszokjuk a kellemetlen szagot és utóbb már nem érzünk semmit.

(Festetics Rudolf: Emberevők között. Nyolc évi csendes-óceáni hajózás a „Tolna” yachton, 1905)

155 éve, 1865. szeptember 15-én született gróf Festetics Rudolf magyar utazó, aki kalandos élete során Tolna és Tolna II. nevű hajójával bejárta a Csendes-óceánt, és gyűjtőutakat szervezett az őslakos népek elzárt településeire.