A vadak, különösen az emberevés tekintetében, hajthatatlanok voltak. A király ekként védte előttem e csúf szokásukat:
– A misszionárius meg akarja nekünk tiltani, hogy emberhúst együnk. Apáink is ették, miért ne ennők tehát mi is?
Fölöslegesnek tartottam vitába elegyedni ezzel a csökönyös emberrel. Beértem azzal, hogy megkérdeztem tőle, evett-e már fehér ember húsából?
– Igen, de nem valami nagyon kedvelem – felelte.
– És ugyan miért nem? – kérdeztem kissé sértődve.
– Mert rossz az íze. Nagyon sós!
A bennszülöttek jobban szeretik a szomszéd szigeteken lakó, velük hasonfajúak húsát; a király ellenben kijelentette, hogy legjobban ízlik neki a sárga embereké. Olykor ugyanis japánok és kínaiak vetődnek e sziget tájékára, ezeknek a húsát isteni eledelként dicsőítette.
A király aztán engem vallatott ki alaposan. Nem üzérkedem, csere-kereskedelmet sem folytatok, mi a kő vitt hát oly messzire a fehér emberek országától, a hol olyan gazdag mindenki?
– Azért jöttem, hogy meglássam e vidékeket – mondtam; de ő ezt nem tudta megérteni.
A vademberek nem ismerik a kíváncsiságot, de még a nevét sem.
[…] Több kunyhóba is bementem. Legfőbb diszök egy a mennyezetről lelógó holttest, melyet a lakók saját fekhelyük fölé akasztanak oly módon, hogy e tetem feje az övékkel egy irányban legyen. Reggel – a mint felébrednek – tekintetük legelőször az üresen meredező szemüregekkel és az aszott ajkak között megvillanó, sárga fogsorok rémes mosolyával találkozik. E múmiákat rendkívül nagyra becsülik és nem tudtam őket rávenni arra, hogy nekem egyet is eladjanak. A holttesteknek ezt a konzerválási módját most már nem ismerik; a meglevő példányok nagyon régiek; talán épp oly emlékei egy hajdani civilizációnak, mint a Húsvét-sziget híres bálványai.
[…] Az őserdőben való haladás rendkívül fárasztó volt. Rést kellett vágnunk az ágak kusza sűrűségébe, lépcsőket a sziklába. Garmadával szaggattuk halomra a kúszó növények indáit és a tüskés ágak véresre sebezték kezünket. Így haladtunk csaknem négy óra hosszáig egy keskeny ösvényen, a mely meredeken emelkedett hegynek fölfelé. Már épen kezdtünk elfáradni, mikor valami dögletes kigőzölgés csapta meg orrunkat. Ammóniákhoz hasonló szag volt ez, a mely minden lépéssel fokozódott. Negyedóra elteltével a bűz oly erős volt, hogy embereim önkénytelenül meglassították menésüket. Mintha dög heverne már hetek óta valahol a közelben. Zsebkendőt kötöttünk orrunkra, szájunkra, de a bűz a szöveten is áthatott. Embereim közül kettő leült a földre és kijelentette, hogy nem bír tovább menni. Arcuk ólomszínűre változott. Otthagytam őket. Húsz lépéssel odébb harmadik matrózom fuldokolva a földre zuhant; később a negyedik. Már csak egy matrózom maradt meg. Ez – a vezetővel együtt – lépegetett a nyomomban. Bátor, elszánt legény volt, a kit nem hajtott az a vágy, a mely engem: elmondhatni, hogy benn jártam a legvadabb emberevők egyik falujában, a hová fehér ember talán még soha be nem tette a lábát; csakis hűségből és ragaszkodásból követett.
