Hogyan lesz a sútkából csutka a Fábry-show siketeknek készített feliratán? Mit jelent a betonfőzelék, a szofisztikált, az iafia és a pulya? Miért voltak nagyok 1848 szónokai? Ezekre a kérdésekre is választ kaphatunk a nyelvművelő cikkeket tartalmazó kötetből, amelynek szerzője Adamikné Jászó Anna. A 102 írás korábban a Magyar Nemzetben, a Mentor havilapban jelent meg, illetve a Tetten ért szavak rádióműsorban hangzott el. A fejezetcímek megadják a bő vázlatot: Szavak, csodálatos szavak; A jól megfogalmazott mondat; Helyesírás: a műveltség alapja; Retorika: az érvelés tudománya. A tanulságos, érdekes jegyzetek mindig konkrét példából indulnak ki, így például nyelvi forrásként szolgál egy operett ismertetőfüzete, egy borospalack címkéje vagy párbeszéd az egyetemi hallgatókkal. A nyelvész óriási élettapasztalatának, valamint jó stílusérzékének köszönhetően a cikkek élményszerűek és olvasmányosak. Ez nem véletlen, hiszen Adamikné Jászó Anna sokoldalú, a retorika hazai kiemelkedő kutatója és újraélesztője, tankönyvszerző, az olvasástanítás avatott szakértője, az ELTE professor emeritusa és nem emeritája (ahogy a szerző is ír erről). És mindenekelőtt tanár, csupa nagybetűvel, még ha már nyugdíjas is. A kötetet elolvasva az írásokból az is kiderül, hogy a szerző hazaszeretete, magyarsága elsősorban az anyanyelvében rejlik.
Határozott és nagyon is megszívlelendő véleménye van az oktatásról. Az aláhúzós, kakukktojásos, pótlásos feladatok helyett az indoklással alátámasztott, többmondatos választ igénylő feladatsorra van szükség – írja –, amelynek igényes utasításrendszere van. A klasszikus művek nyelvezetéről szóló írásában egyetérthetünk a szerzőnek a stílus és a gondolkodás kapcsolatára utalva azon kijelentésével, hogy aki át merészeli írni Jókai, Mikszáth, Gárdonyi remekműveit, emberellenes bűntettet követ el. És azzal is egyetérthetünk, hogy Jókai Mór kiirtása a középiskolai tananyagból végzetes – nemcsak nemzeti tudatunk sérül, hanem vele együtt a szókincsünk is, a diákoké és a tanároké. A nyelvművelő könyv címe is Jókai-idézetből származik: „olyan szép, kifejezésekben gazdag, mondataiban tökéletes, a gondolatokhoz odataláló nyelvet nem ismerek, mint a magyar.”
