Géniusz a kőben

Magyar gótikát, magyar reneszánszt, magyar barokkot hiába keresünk: a háborúban hallgatnak a múzsák.

Mindenkor közügy az építészet, de a dualizmus korában különösen az volt. Mert nemzeti ügy volt egyben, egy függetlenedni vágyó, saját nemzeti karakterének megteremtéséért küzdő nemzet ügye. Ugyanakkor a kiegyezés visszaadott elég sokat az ezeréves örökségből, de azt nem származtathatta vissza, ami sajnos soha nem is létezett. A nemzeti építészetet. Így beszélt erről Lechner Ödön 1902-ben, a Dugonics Társaság közgyűlésén: „Van francia, angol, spanyol és német gótika. Van olasz, német és francia reneszánsz. Van olasz, német és francia barokk. Magyar gótikát, magyar reneszánszt, magyar barokkot hiába keresünk. Midőn ezen stílusok keletkeztek, fejlődtek, hiányoztak azon föltételek, melyek lehetővé tették volna, hogy a magyar géniusz is részt vegyen azok fejlesztésében.”

E föltételek hiányának okát a történelmünk sötét lapjain kell keresni, vagyis: „A háborúban hallgatnak a múzsák.”

Lechner azonban úgy érezte, eljött az ideje­ annak, hogy kora modern építészetében – amely ekkortájt fedezte fel magának az acélszerkezetben, a vasbetonban és az üvegben rejlő fantasztikus lehetőségeket – a „magyar géniusz” is kiteljesedhessen.

Az alkatilag örök útkereső Lechner végigjárta kora ifjú mérnökeinek szokásos tanulmányi tiszteletkörét német, olasz, francia és angol földön, de semmi inspirálót nem talált egészen addig, amíg a modern brit építészetben fel nem fedezett egy újító törekvést, a gyarmati népek művészetének modern épületekbe foglalását. Csakhamar megszületett benne a felismerés, hogy miként e módszer alkalmazható indiai és perzsa motívumokra, úgy magyarra is.

Bartók és Kodály szellemi előfutáraként a népművészetben kereste a frissítő erőt, az internacionális építészetet fűszerező magyaros zamatot. A Pártos Gyulával közösen alkotott kecskeméti Városházával aztán alaposan felkavarták a historizmus neoklasszicista építészetének állóvizét. A Zsolnay Vilmossal együtt kidolgozott majolikaburkolat-készítés tech­nológiája korlátlan lehetőséget adott számára – és követői számára – a magyaros motívumok megjelenítésében, amelyet nemcsak a divatos szecesszióval tudott társítani, de akár még a gótikával is, amire jó példa a kőbányai Szent László-templom. Az általa gerjesztett esztétikai vitában nézetek csaptak össze, Lechner Ödön vitázott berlini évfolyamtársával, Hauszmann-nal, egyetértett Ybllel és másokkal, de amikor a magyar építészet közös ügyéről volt szó, e kiváló szellemi elit testületileg írta alá a proklamációkat Szeged és Pest városatyáinak: nehogy németekkel terveztessenek teátrumot magyar közönség számára!

Lechner Ödönt – bajor felmenői dacára – okkal tekinthetjük az egyik legmagyarabb építésznek, aki úttörő volt abban a nemzeti szellemű törekvésben, amelyet kortársa, Komor Marcell, Jánszky Béla, majd később Kós Károly vagy az utóbb organikus építészeti programot hirdető Makovecz Imre, Csete György, Nagy Ervin, Vadász György, Basa Péter képviselnek.

Lechner munkásságáról és legismertebb épületeiről (Iparművészeti Múzeum, földtani intézet, államkincstár) sok értekezés született. Sümegi György ezúttal igen alapos forrásmunkát tett közzé, amely tartalmazza az életmű valamennyi fellelhető írásos emlékét Lechner családi levelezéseitől kezdve a cikkein, előadásain, közéleti állásfoglalásain át egészen nemzedéke nagyjainak róla lejegyzett gondolataiig. Az ismert művészettörténész-muzeológus szerző könyvét színvonalas utószóval, illetve az életmű legfontosabb elemeit illusztráló képanyaggal zárja.

(Sümegi György: Lechner Ödön írásai. Corvina Kiadó, Budapest, 2020, 232 oldal. Ármegjelölés nélkül)