Hol vagy, Anglia? Egy ország, melynek nemzeti himnusza sincs

Anglia nem ott van, azon a ködös szigeten. Hanem mindenhol. Kiterjed az egész világra, s ezt igazából természetesnek veszi gyakorlatilag az egész emberiség. Érdemes olvasni a brit sajtót, milyen vehemenciával vesz részt az amerikai elnökválasztási hadjáratban.

London, 2020. február 1. Brit zászlós felöltőt viselő kutya a londoni kormányfői rezidenciánál 2020. január 31-én, amikor megszűnt az Egyesült Királyság tagsága az Európai Unióban. MTI/AP/Alberto Pezzali Fotó: Alberto Pezzali

Uralkodj, Britannia, a hullámok fölött! Ezt a dalt voltaképp mindenki ismeri ott a szigeten, amolyan félig nemzeti dal, öntudaterősítő és a britség velejét megragadó vers, amelyet persze mi is hallottunk már, mert a britek kulturális lábnyoma hatalmas. Mintha volnának britek. De valójában nincsenek, ez inkább olyan furcsa találmány, mint náluk szinte minden. Ezredéve írott alkotmány nélkül működik egy birodalom, amely több, többé-kevésbé független országból áll, de a központi Anglia nem létezik, csak a fociban. Nemzeti himnuszuk sincs, ötletszerűen változtatják, mit énekelnek, ha Anglia sporteseményen vesz részt, a God Save the Queen nem lehet, mert az hivatalosan a skótoknak és az ausztráloknak is himnusza, s abból sincs probléma, hogy a skótok nemzeti dala arról szól, hogy jól agyonverték az angolokat, s ezen gondolkozzanak el a rohadtak. Mindezt persze angolul éneklik a skót hazafiak. Az angolok legtöbbször a Jerusalem című dalt éneklik, mert abban szépen leírják, milyen gyönyörű Anglia.

Pedig Anglia nem ott van, azon a ködös szigeten. Hanem mindenhol. Kiterjed az egész világra, s ezt igazából természetesnek veszi gyakorlatilag az egész emberiség. Érdemes olvasni a brit sajtót, milyen vehemenciával vesz részt az amerikai elnökválasztási hadjáratban. A bevallottan baloldali-liberális The Guardian úgy tapossa Donald Trumpot, mintha legalábbis brit lenne, és a megválasztása vagy uralkodása bármilyen konkrét befolyással járna a britek életére. Trump ugyanis amerikai elnökként kicsit brit, már amennyiben az Egyesült Államok brit. Jogilag természetesen nem az, gondolkodásmódban viszont egyáltalán nem mondható, hogy olyan éles az elkülönülés.

Brit zászlós felöltőt viselő kutya a londoni kormányfői rezidenciánál. Fotó: MTI/AP/Alberto Pezzali

Ha már himnuszok: az amerikaiak arról énekelnek, hogy mikor a britek megtámadták Baltimore-t, akkor felállították a csillagos-sávos lobogót, és az a támadás ideje alatt végig lobogott. Persze ha éneklik, mert ez manapság egyáltalán nem természetes, inkább visszatetsző, ilyenkor mostanában letérdelnek a hazafiak, és felemelik az öklüket. Az ideák és viselkedés tengeren átívelő exportjára és reexportjára jellemző, hogy az amerikaiaktól a britek átveszik a feketékkel kapcsolatos gondolatokat, s a rabszolgaság intézményét elutasítandó mindkét helyen ledöntögetik a dicső múlt képviselőit, a politikusokat és pénzembereket mutató szobrokat. Akik elintézték, hogy az óceán mindkét partján angolul beszéljenek, s együttesen azt is megoldották, hogy minden logikával szembefordulva az egész világ tudja, hogy egy hat láb magas ember az mekkora. Csak ők használják a „birodalmi” mértékegységeket, mi, a világ többi része pedig elfogadjuk, mert a filmekben így használják.

Magyarként ez a nemzettudat teljesen idegen tőlünk. Nekünk megvan az a lángoktól ölelt kis ország, önmagával határos, el lehet menni Nagykanizsától Debrecenig, az a miénk, majd Nagyváradtól Brassóig, az a románoké, de kicsit a miénk. De utána már nem a miénk, ez egyértelmű. Egy brit számára Devon, Yorkshire vagy Essex a haza. De a haza lehet Szuez is, vagy a tanzániai Dar es-Salaam, a rhodesiai Salisbury, amelyet ma Zimbabwének, illetve Hararének neveznek, Durban is otthon lehet, vagy a beszédes nevű dél-afrikai East London, illetve Port Elizabeth. Otthon lehet az amerikai Virginia, Kanada teljes egésze, India és Pakisztán, természetesen Hongkong, no és az a föld ott lenn, Ausztrália és Új-Zéland. A miénk, briteké. Nemrég Boris Johnson brit miniszterelnök bejelentette, hogy Tony Abbott lesz a brit kereskedelmi főtanácsadója, ez pedig heves indulatokat váltott ki a baloldali brit közösségben. Abbott ugyanis olyan kijelentéseket tett korábban, amelyek szerintük elfogadhatatlanok, a szexuális kisebbségeket lenéző, rasszista, nőgyűlölő és feltehetően náci. Felszólalt ellene egy sor híresség, erről beszámolt a szigetországi sajtó, de az egyáltalán nem okozott problémát, hogy Tony Abbott konkrétan Ausztrália miniszterelnöke volt korábban. Igen, Londonban született, de kétéves korában elköltözött a család az ötödik kontinensre, s azóta ott is él. Magyar fejjel azt gondolnánk, ha már valaki miniszterelnök, az feltehetően azzal foglalkozik, hogy az őt demokratikusan megválasztó népet képviselje, s legyen hű fia Ausztráliának. De ez hibás gondolkodás, Abbott se lát kivetnivalót abban, hogy a brit kereskedelem fejlesztéséért küzdjön, a britek sem. Pedig nincs brit útlevele, ha lenne, nem lehetett volna ausztrál kormányfő. Ausztráliában ez a téma időnként felmerül, hogy vajon mennyire elkötelezett ausztrál egy-egy politikus, ha titokban egy másik ország útlevele is a zsebében lapul vagy lapulhatna.

A vita tipikus ködszurkálás, mert kevés olyan ausztrál létezik, akinek nincsenek igazolható európai gyökerei, akár olyan szinten, hogy kérvényezhetné valamely más állam útlevelét. Ugyanakkor Ausztrália mégiscsak viszonylag jól működik, nemigen szokták kiárusítani a hazát gazemberek, inkább ezzel az álproblémával próbálják befeketíteni egymást a politikai ellenfelek. Miközben ez gyakorlatilag igaz, lám, Abbott is átugrik Londonba, hogy a britekkel tartson. Ez az elmélkedés feltehetően egyetlen ausztrál lapban se jelenne meg, mert annyira érthetetlen a mi határainkon kívül. Hiszen ott van a brit lobogó az ausztrálban, ezer meg egy szál köti össze a két országot, ugyanaz az államfő, sőt Ausztrália is monarchia, ahogy Kanada is, köztársaságként működő monarchia, és azzal sincs semmiféle probléma, hogy a választásokat megelőzően a miniszterelnök megkéri az uralkodót képviselő helyi tisztségviselőt, járuljon hozzá a parlament feloszlatásához és a nép véleményének meghallgatásához. A főképviselő pedig ehhez hozzájárul, bölcsen és mosolyogva, látván, milyen szépen működik a demokrácia az ilyen távoli országokban is. Igen, egy hagyományról van szó, semmiféle akadályt nem gördíthet a főképviselő az alkotmányos működés elé, de elvi szinten ez mégiscsak különös, hiszen egy független állam első embere járul egy hivatalnok elé engedélyt kérni.