Szép zöld fű a Kalemegdánon

Belgrád, Szerbia fővárosa, a szerb kultúra egyik legfontosabb központja egyben a mi Nándorfehérvárunk is.

Forrás: Készítette: User:JustUser - Photograph taken by me in Kalemegdan park, Belgrád -commons.wikimedia.org

Van valami szívszorítóan fájdalmas abban, amikor az ember olyan helyszíneken jár, amelyek ezer szállal kötődnek a magyar történelemhez, de ennek manapság már szinte alig találja nyomát. Ilyenkor úgy érezzük, tán könnyebb lenne tudás nélkül, csak úgy, gondolatok nélkül bolyongani ezeken a helyeken, ámulva a természeti környezet szépségein, a folyókon, falvakon, városokon, a várakon, kastélyokon, templomokon. Csak sajnos azzal a tudással, amellyel óhatatlanul bírunk, bizony fájdalmas élménnyé válhat a leg­ártatlanabb túra is, ugyan megmagyarázható, de valahol mégis felfoghatatlan tanulságokkal.

Nem hinném ugyanis, hogy különösen nacionalistának kell ahhoz lenni, hogy például Belgrádban, a Kalemegdán falai közt járva ne jusson eszünkbe, hogy voltaképpen ez a szent hely, Szerbia fővárosa, a szerb kultúra egyik legfontosabb központja egyben a mi Nándorfehérvárunk is. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ehhez a helyhez évszázadokon keresztül eleink emberfeletti küzdelmei kötődnek. Magyar katonák nemzedékei hosszú sorának emléke lebeg a falak fölött, kiontott vérüket rég beitta a föld. A szép, sarjadó füvet nézegetve ne jutna eszünkbe ez is?

Csak éppen…

Ennek ma szinte semmi nyoma. A város elfelejtette emlékeit, és új emlékeket tett magáévá. Mai lakói, gazdái a saját történelmük árnyai közt élnek, és nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetnek minden iránt, ami a legcsekélyebb mértékben is azokra az időkre emlékeztet, amikor Nándorfehérvár/Belgrád más náció otthona, védelmezője és reménysége volt: bizánci, bolgár, magyar, török vagy osztrák. Természetesen a mai lakók közt is akad, aki ismeri a történelmet, az esetek többségében nem is vonja kétségbe azt, hogy az évszázadok szerb emlékeken kívül más népek tanúságtételeikkel, tapasztalataikkal is gazdagították ezt a helyet – egyszerűen csak nem tartják fontosnak ezeket.

Azon a helyen – szent helyen, írhatjuk méltán –, ahol Hunyadi János, Szilágyi Mihály és védőseregük pokoli ostromban tartóztatták fel az oszmán hadakat 1456-ban, most egyetlen dísztelen, finoman szólva sem hivalkodó kő emlékeztet arra, hogy ez a vár valaha a magyar nemzet s egyben a nyugati világ védőbástyája is volt. A kövön szerb és magyar felirat emlékeztet Hunyadi hőstettére. Mondhatni, legalább ez is valami. De hogy ez a kő ott állhat, annak ára van – erre még visszatérünk.

Megértem én persze, hogy szerb barátainknak a várról sehogy sem akaródzik a magyarokra asszociálni. Itt, ahol szerb fegyverek soha nem arattak jelentős győzelmet, nem messze attól a ponttól, ahol valaha egy névtelen magyar hős (akit, azóta már tudjuk, biztosan nem Dugovics Titusznak hívtak) magával rántotta a bástyára az iszlám zászlaját kitűző török harcost, s ezzel újabb reményt adott az elcsigázott, erőtlenedő védőknek – szóval ezen a szent helyen most Ivan Meštrović szobra, a Győztes áll, amely mi mást is jelképezne, mint a győzedelmes szerb nép és hadsereg örök sikereit. A győzedelmes szerb hadsereg szó se róla, a XX. században csakugyan diadalt aratott a tízes évek balkáni háborúiban, az első, majd a második világháborúban, s az is igaz, hogy Meštrović mester egyik kezében kardot, másik kezében vadászsólymot tartó, mezítelen férfialakja eredetileg nem itt, hanem a városközpontban, a Terazijén állt volna. Csakhogy a prüdéria már akkoriban is komoly tényezőnek számított, így a szerb nép és a szerb hadsereg örök dicsőségére emlékeztető zord, meztelen férfi azóta Hunyadi várának legmagasabb pontján áll.

Van még itt szobra – meglehetősen modern – Lazarevics Istvánnak a várban, a Despota-kapu közelében (ő Zsigmond magyar királytól kapta meg néhány évre hűbérül Nándorfehérvárt). Találunk még a vár területén egy szép török türbét, amelyet 2001-ben újítottak fel; ez Damad Ali pasának, Morea meghódítójának emlékét őrzi ószerb és török feliratokkal. A vár kapui sok mindenre emlékeztetnek – Sztambul-kapu (oromzatán kétfejű sasos szerb címerrel), Lipót-kapu, Karagyorgye-kapu. A szerbek jónak látták a várárok területének majd minden négyzetméterének is „méltó” felhasználási lehetőséget teremteni. Így ott ma a Crvena Zvezda és a Partizan sportpályái és a szerb hadtörténeti múzeum – leánykori nevén a Jugoszláv Néphadsereg Múzeuma – zömével második világháborús lövegjei, harckocsijai sorakoznak. Van még a közelben állatkert, söröző, kávézó, csillagvizsgáló, kortárs galéria.

És hát itt van nekünk a szerb és magyar nyelvű emlékkő a felsővár sétánya mellett. Szép dolog, mondhatni, hogy legalább ez a szerény emlék ideférhetett, azok emlékére, akik megoltalmazták a nyugati kereszténységet – és önfeláldozó harcban őrölték fel II. Mohamed világhódító seregét 1456 júliusában. Hunyadi Jánosra semmi más nem emlékeztet már itt. Az emléktábla a magyarokat nem említi, csak Belgrád védőit. A határtalan magyar előzékenységre jellemző, hogy ennek az emlékkőnek ellentételezéseként a budai várban hasonló, szerb és magyar nyelvű emléktáblát kellett állítanunk. Annak a Szegedinác Péró nevű haramiának, aki szerb határőreivel fellázította a békési parasztokat, és lángba borította a magyar vármegyét. Ez az emlékkő – közvetlenül a Sándor-palota előtt – mintha a Hunyadira emlékeztető nándorfehérvári emlékkő „ára” lenne.

Az ősi várban, ahol a honfoglaló magyarok a bolgárokkal, bizánciakkal háborúztak, az Árpádok idején megerősített őrhelyen, a középkori magyar állam legerősebb bástyáján, Hunyadi hőstetteinek helyszínén ma sem állhat szobra Európa védelmezőjének. Mondjuk furán is festene a szerb nép és hadsereg örök dicsőségét hirdető Pobednik, jugoszláv lövegek és a Partizan teniszpályái és az állatkert közelségében.

Meg kell említeni az igazság kedvéért, hogy nemrégiben – épp a régen tapasztalt, kiváló magyar–szerb diplomáciai kapcsolatoknak köszönhetően – immár áll egy szobra Hunyadi Jánosnak Belgrádban. Az ügynek van azonban három szépséghibája. Hőstetteinek helyszínére, a várba valahogy most sem engedték be Hunyadit.

A másik: a szobor valójában Zimonyban áll, Hunyadi halálának helyszíne közelében – s Zimony ugyan ma már Belgrád része, de történelmi léptékkel csak nem régóta. Az első világháború előtt nemhogy nem Belgrád, de még csak nem is Szerbia része volt – hanem Magyarországé.

A harmadik „bibi” személyes jellegű. Mi tagadás, úgy érzem, a zimonyi Hunyadi-szobor, Madarassy István alkotása valahogy nem a hős vitézt, Krisztus bajnokát, Európa védelmezőjét ábrázolja, sokkal inkább emlékeztet egy Mekk Elek-hasonmásverseny szerény hatodik helyezettjére, egy jámbor, de igyekvő szerencsétlenre.

Persze mondhatni, csekélység. A magyar turista szobrok és más emlékeztetők nélkül is tudja, miért szent hely Nándorfehérvár, a mai Belgrád. Tudja? Néhány éve a várban sétálva megütötte a fülem néhány hazai turista némi bizonytalanságról tanúbizonyságot adó párbeszéde. Azon tanakodtak, vajon honnan engedte le Bornemissza Gergely a tüzes kereket.

S szerb barátaink? A Hunyadi-regények megfilmesítésére készülve gyanakodva mesélte a film kanadai–magyar producere, hogy Amerikában élő ismerősét, szerb színészt faggatta az 1456-os ostrom részleteiről, de az sokat sejtető mosollyal csak annyit felelt: ilyesmi soha nem történt Belgrádban. Belgrád mindig szerb volt.

Mit kerestek volna ott magyarok?

Szép zöld a fű a Kalemegdán parkjaiban. Sok vér öntözte.

Jövőre lesz ötszázadik esztendeje, hogy Nándorfehérvár elveszett. Úgy tűnik, sokan nem is szeretnének rá emlékezni többet.