„Mindenki egyért, egy mindenkiért” – ilyen egyszerű volt a hitvallásuk, amelyet tűzzel-vassal képviseltek. A szervezkedés közvetlen előzménye volt az egy évvel korábbi lázadás az akkori legnagyobb brazil börtönben, Carandiruban, ahol a hatóságok válogatás nélkül 111 rabot lemészároltak. „Ha nem teszünk semmit, ez a sors várhat ránk is” – eszméltek rá az „alapító atyák”. Nem soron kívüli szabadulást, hanem jogokat követeltek a bebörtönzötteknek, és ehhez erőt is tudtak felmutatni. A szervezetnek villámgyorsan kétezer támogatója lett a São Paulo környéki börtönökben. Ha egyszerre mozdulnak, ez már valóságos hatalom. Erre volt is példa, olyan kalamajkát tudnak csinálni, hogy abba még a tartományi kormányzó is beleremeg. De ilyen nagy, összehangolt akció csak ritkán volt. Helyette egyenként próbálták megpuhítani az őröket. Akit tudtak, megvesztegettek. Egy kis kedvezményt kértek. Aki egyszer elfogadta a pénzt, az máskor is megteszi. Aki pedig ellenállt, azt a kint lévő tagok a családjával zsarolták: ha nem akarja beadni a derekát, akkor valami baleset érheti a feleségét vagy a gyermekeit… De nemegyszer végeztek a brutálisabb fegyőrökkel, hogy ebből tanuljanak a bent lévő kollégái. Több börtönigazgató megegyezett a PCC-vel: ha nem csinálnak balhét, cserébe élvezhetik kiemelt helyzetüket. Külön börtönszárnyakat alakítottak ki a tagoknak, például, ha megérkezett egy fogoly, előbb megkérdezték tőle, hogy PCC-tag-e, ha igen, akkor a saját tömbjében helyezték el.