Sodródó Marosvásárhely

A város magyar identitásának megroppanását jelzi a passzivitás is.

Kinek nem volt érdeke az elmúlt húsz esztendőben, hogy Marosvásárhelynek magyar polgármestere legyen? A kérdés bizonyára sokak számára mellbevágó, ugyanakkor nehezen megválaszolható. Jó hír viszont, hogy okafogyottnak tűnik, tekintsük hát költőinek, illetve tárgyalásakor szorítkozzunk a múlt időre. Soós Zoltán történész személyében ugyanis e jelek szerint a teljes magyarság – és nem csak! – által támogatott jelölt indul harcba a szeptember 27-i önkormányzati választáson, hogy leváltsa a 2000 óta érinthetetlen rendszert. Mert bár az ezredforduló óta regnáló Dorin Floreával már nem kell megküzdenie, a jelek szerint kiszemelt utódja a liberális párt­identitású városvezető által felépített mechanizmust működtetné tovább.

Márpedig a város és az erdélyi magyarság legújabb kori történetének egyik meghatározó pillanata, a fekete március harmincadik évfordulója után Marosvásárhely életében minden perc dupla értékű. Az akkori események ugyanis nemcsak az etnikai arányokat változtatták meg radikálisan, hanem a magyar közösségi tudatot is jelentős mértékben szétverték.

A Székelyföld fővárosának számító, 135 ezer főnyi lakossággal rendelkező városban a magyarság részaránya mára negyven százalék közelébe csökkent. A román–magyar együttélés „állatorvosi lovaként” a romániai rendszerváltás óta eltelt harminc év során a probléma szinte valamennyi kórisméjét felvonultatta. Az 1989 decembere után hatalomra kerülő posztkommunista garnitúra ezt az akkor még enyhe magyar etnikai többségű települést pécézte ki restaurációs tevékenysége felvonulási területének. A bujkáló állambiztonsági szervezet, a Securitate reaktiválására kirobbantott 1990-es fekete március magyarellenes pogromja első körben emberéleteket követelt, és újrateremtette az etnikumok közötti bizalmatlanságot. Mindez olyan kivándorlási hullámot gerjesztett, amelynek következményeként a románság etnikai fölénybe került, s ez alapvetően meghatározta a város irányításának jövőjét. Nagy Győző (1992–1996), majd Fodor Imre (1996–2000) után a már említett Dorin Florea került a polgármesteri székbe, az ő leváltására tett azóta nem túl meggyőző kísérleteket az RMDSZ.

A mindenkori RMDSZ-jelölt a vásárhelyi magyarság többségének támogató hozzáállását is feltételezte, amelynek elvileg elegendőnek kellett volna lennie a sikerhez, főleg, hogy a románság voksai a választás első körében többnyire megoszlottak. Csakhogy Marosvásárhely magyarsága időközben meglehetősen elárvult. A harminc évvel ezelőtti sokkoló események nyomán a magyarság cafatokra tépett önértékelését tovább rongálta az az állapot, hogy az RMDSZ csúcsvezetése többségében vásárhelyi identitású, de Bukarestben élő tagjainak súlyos árnyékában két évtizeden át fű sem nőhetett Vásárhelyen. Nemhogy potens új helyi közéleti nemzedék alakuljon ki. Akinek nem tetszett a rendszer, netán hangot is adott elégedetlenségének, egykettőre mindenféle körökön kívül találta magát. És miközben a magyar politikusok energiája felaprózódott az ország bukaresti kormányzásában és a magyarság képviselete közötti „kétlakiságban”, a gazda nélkül maradt Marosvásárhelyen egyre mélyebb válságba süllyedt az immár kisebbségbe került magyar közösség. Az iparosítás örve alatt még a múlt rendszerben elkezdett betelepítések alapjaiban kikezdték a város hagyományos etnikai arányait, a folyamatot pedig a sorsfordító rendszerváltást követően sem sikerült megállítani. Míg a Székelyföld tömbmagyarságában biztató demográfiai jelenségeket mutatnak ki a különböző felmérések, addig Vásárhely lassú elsodródása három évtizede zajlik.

A város magyar identitásának megroppanását jelzi az a passzivitás is, amellyel a helyiek a minden év március 10-én megszervezett székely szabadság napjához viszonyulnak. A Székely Nemzeti Tanács által szervezett eseményen felvonuló többezres tömeg túlnyomó része a Székelyföld egyéb régióiból érkezik, a vásárhelyiek többsége behúzott függönyök mögül nézi a városközpont felé hömpölygő menetet.

Az erdélyi magyarságnak óriási szüksége lenne az öntudatra ébredő Marosvásárhelyre.

A hajdani székely főváros „visszahódítása” folyamatosan a romániai magyar pártok és szervezetek legfontosabb közképviseleti célkitűzése – a nyilatkozatok szintjén mindenképpen. Az egyetlen esélyt jelentő összefogásnak már neve is van, hiszen az RMDSZ által jelölt, függetlenként harcba induló Soós Zoltán személye mögé idén a Magyar Polgári Pártot és az Erdélyi Magyar Néppártot Erdélyi Magyar Szövetségbe tömörítő választási unió is felsorakozott. A fejlemény nemcsak matematikailag ígér minden korábbinál többet, hanem lelki nyomás alól is felszabadíthatja a magyar választópolgárt. Azt az embert, aki eddig választásról választásra cipelni kényszerült a magyar politikai pártok által rá helyezett súlyt, hogy rajta múlik a legnagyobb magyar érdekképviselet fennmaradása. Az egységüzenet most akár áttörésszerű mozgósításhoz vezethet, hiszen végre megvalósult a magyar pártok kiegyezése. Soós Zoltánnal harcba indulni pedig már korántsem ugrás a sötétbe, az elmúlt években a Maros Megyei Múzeum igazgatói tisztségét ellátó történész a 2016-os választások alkalmával minden korábbinál jobban megszorította Dorin Floreát, mind­össze 1700 vokssal gyűjtve kevesebbet, mint a hatalomba igencsak beágyazott ellenfele.

Egy tavalyi vegyes román–magyar merítéssel végzett közvélemény-kutatás szerint a vásárhelyiek a város ikonikus sportszemélyiségét, a több mint százszoros válogatott egykori labdarúgót, a ma Belgiumban edzősködő Bölöni Lászlót, illetve Soós Zoltánt tartotta alkalmasnak Florea leváltására. Mivel a legendás futballista romániai közéleti szerepvállalásának esélye minimális, utóbbi szövetségeseként próbálkozhat talpra állni a vásárhelyi magyarság. Az a város, amely nemcsak Erdély, de a történelmi Magyarország számos politikai vezetőjét szolgáltató erdélyi arisztokrácia egyik központja volt. Vásárhely „visszahódítása” azért is jóval több egyszerű városvezetői csatározásnál, mert siker esetén az összerdélyi társadalmi újraépítkezés reménye körvonalazódhat.