Átrajzolt térkép – Magyar polgármester magyar testülettel

Ma már szinte legendaként hangzik, de az 1996-os romániai önkormányzati választás előtt tény volt: Erdély ­keleti csücskéből, Bereckből kiindulva a mai Románia északnyugati csücskének számító partiumi Szatmárnémetiig olyan önkormányzatok voltak egymással határosak, amelyek élén magyar polgármester állt magyar ­többségű testülettel. Hangoztatták is ezt a helyzetet bátorításként a korabeli kampányfelelősök, szinte hallhatóan áramlott a tüdőkbe a levegő: egy csapásra kinyílt a községhatár, kinyílt a világ. 2020-ban már nem ez volt a helyzet.

Korodi Attila, az RMDSZ csíkszeredai polgármesterjelöltje, mielőtt leadja szavazatát Csíkszereda 21-es szavazókörzetében 2020. szeptember 27-én. Fotó: Veres Nándor Forrás: MTI

Egy héttel ezelőtt újra polgármestereket és helyi képviselőket választottak Romániában, de immár jelentősen megváltozott körülmények között. Az önkormányzatiság ugyanis 1998 óta – akkor fogadták el az önkormányzati törvényt és az önálló gazdálkodásra lehetőséget biztosító közpénzügyi törvényt – egyre több tartalommal és potenciállal telítődött, így széles eszköztár fölött rendelkező településvezetés megválasztása a tét.

A részvételi számok mégsem ezt a tendenciát tükrözik: míg közel negyedszázaddal ezelőtt 56,47 százalékban járultak urnához az emberek, addig idén szeptember 27-én csak 46,02 százalékig kúszott fel a „barométer”. Az egyik, általánosnak tűnő magyarázat, hogy a kontinens e részén sok helyen fordult már csömörbe a választási demokrácia. A másik: csak olyan helyeken mértek átlag fölötti részvételt, ahol valóban élessé vált a helyzet, nagy volt a változtatás hevülete, illetve azokon a vidékeken, ahol a választópolgár még mindig egyfajta vazallusa a politikai osztálynak.

Soós Zoltán, Marosvásárhely új polgármestere nyilatkozik a sajtónak.
Fotó: Kiss Gábor / MTI

A magyar érdekeltségű települések esetében még szélesebb a spektrum. Marosvásárhely „visszaszerzésének” lehetősége valóban egységbe kovácsolta a város 43 százalék körüli magyarságát, de ez önmagában talán matematikailag sem lett volna elég. 2000 óta tartó regnálása során az eddigi polgármester, Dorin Florea nemcsak önmagát, de vállalt és titkos szövetségeivel való kapcsolatait is oly mértékben lenullázta, hogy az puszta indulását is ellehetetlenítette. A mögötte támadt űrben nem akadt olyan közös érdek vagy hívószó, amely összerántotta volna a román közösséget, így egyre reálisabb lehetőségként lehetett számolni azzal, hogy a hajdani székely főváros idén nem lesz vegytiszta etnikai szavazás terepe.

Annál is inkább, mivel sikerült olyan jelöltet felépíteni, aki mögött nemcsak a teljes magyar politikai mezőny és az eddig csalódásból csalódásba zuhant magyarság zárt össze, de a sajátjai­ból kiábrándult románság egy része számára is opciót jelentett. Miután nem kényszerült kampánya erejének jelentős részét a magyar szavazótábor összetartására pazarolni, Soós Zoltán különösebb kockázat nélkül összpontosíthatott a románság megszólítására. Így kerülhetett sor Marosvásárhely történetének talán első etnikai felhangok nélküli választási kampányára, majd Soós 52 százalékos győzelmére.

Igazolva ezzel azt a tézist, mely szerint Marosvásárhelynek nem Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda választási mintáját kell követnie, sokkal inkább Szatmárnémetinek kellene lennie. Ahol évek óta már nem az etnikai szembenállás kiélezése a nyerő fegyver, hanem a számbelileg kisebb, de egységes magyarság megkerülhetetlenségének tudatosítása. E stratégia mentén a határ menti város élén immár második ciklusára készülhet az 51,9 százalékot besöprő Kereskényi Gábor.

A partiumi városban uralkodó helyzet egyszerre hasonlít a vásárhelyihez, illetve különbözik tőle. Kereskényi négy, megvalósításokat és kritikákat egyaránt felsorakoztató év után jelentkezett újrázásra olyan körülmények között, hogy a kampány során román ellenfelei szinte tervszerűen oltották ki egymást. Aknamunkájuk elsősorban a feltörekvő párt, a Mentsétek meg Romániát Szövetség – Szabadság, Egység és Szolidaritás Pártja Szövetség (USR–PLUS) jelöltje ellen irányult, így gyakorlatilag saját kezűleg tisztították meg az utat az RMDSZ jelöltje előtt. Sokak szerint meglesz még az ára a valószínűsíthető háttéralkunak, addig is azonban újabb négy évig az RMDSZ mundérját fényesíti a siker – és természetesen a szatmári magyarok büszkeségét táplálja.

Az „érthetetlen” magyar győzelmek listájára mindenképpen felkívánkozik Szászrégen is, ahol a 25 százaléknyi magyarság RMDSZ-es jelölt­jének, Márk Endrének sikerült a bravúr. A három siker azt jelzi, hogy egyre több helyen veszít súlyából az etnikai központú szavazás, és ez magyar és román oldalra egyaránt értelmezhető. A nagyváradi, illetve Bihar megyei visszaesés – ahol minden korábbinál kevesebben szavaztak az RMDSZ-re, és bár ezt a mandátumok száma nem bánta, aligha lesz magyar alpolgármestere a városnak – viszont erőteljes utalás arra, hogy nem automatikus a magyarok kooptálása a döntéshozatali fórumokba ott, ahol a szavazatok száma nem feltétlenül kényszeríti ki ezt. Megkérdőjelezve azt a nézetet, mely szerint a magyarság azért számíthat alpolgármesteri pozíciókra a jelentős múltú, de perdöntő arányú magyar lakossággal ma már nem rendelkező városokban, mert esetükben nem fenyeget a veszély, hogy az illető alpolgármester később főnöke babérjaira tör.

A korábbi években a Székelyföldet el tudtuk intézni egy-két mondatban, idén azonban Székely­udvarhely alaposan összekuszált egy-két alaptézist. A magyar többség természetesen nem forgott veszélyben a háromszéki városokban, Hargita megye fontosabb településein, illetve a két megye tanácsában. Arra azonban nem sokan fogadtak volna, hogy egy „kétes” román, de legjobb esetben is vegyes politikai párt nevével is révbe lehet jutni egy szinte teljes egészében magyar városban. Márpedig Udvarhelyen ez történt. Az anyapártjából, a Magyar Polgári Pártból (MPP) kiebrudalt, a saját helyi párt alapításában elgáncsolt régi-új városvezető, Gálfi Árpád ugyanis a Szabad Emberek Pártja (POL) legitimitásához folyamodott céljai eléréséhez. És meglepetésre győzött, de úgy, hogy az önkormányzatba is magával vitte régi harcostársainak jelentős részét. A jelenséget biztosan sokáig elemezgetik még, a marosvásárhelyi gyökerű POL-jelenséget azonban nyugodtan nevezhetjük az idei választások magyar szempontból legmeghökkentőbb fejleményének. Hogy precedensértékűnek is, arról egyelőre korai lenne véleményt alkotni.

Korodi Attila, az RMDSZ csíkszeredai polgármesterjelöltje, mielőtt leadja szavazatát Csíkszereda 21-es szavazókörzetében 2020. szeptember 27-én. Fotó: Veres Nándor / MTI

Az idei romániai önkormányzati választásokon az RMDSZ 199 polgármesteri tisztséget szerzett, míg négy évvel ezelőtt 195 tulipános polgármester jutott mandátumhoz. Nem következett be különösebb elmozdulás a magyar–magyar párharcban sem, bár az MPP és az Erdélyi Magyar Néppárt immár Erdélyi Magyar Szövetség néven együtt indított külön jelöltet, ahol nem látszott veszélyeztetve a magyar önkormányzati siker. Ezzel azonban messze nem tudhatjuk le a választási totálkép felrajzolását. Jelentős, a magyarság szempontjából sem mellékes súlypont-áthelyeződéseknek lehettünk ugyanis tanúi, amelyek már az év végi parlamenti választások alkalmával is tovább formálódhatnak. Elsősorban az USR–PLUS előretörésének, amely olyan nagyvárosokat hódított meg, mint Temesvár, Bákó, Brassó, Konstanca vagy Iași. Sőt Bukarest főpolgármestere, a független Nicușor Dan mögött is ők állnak a liberális kormánypárttal együtt.

Az új önkormányzati térkép „olvasása” az RMDSZ-re is új feladatokat ró.