Feltépett sebek

Pedro Sánchez miniszterelnökké válásakor céljaként említette, hogy eltörli Franco emlékezetét.

Forrás: Voto el blanco

Legalább tartja a szavát a spanyol kormányfő, a szocialista Pedro Sánchez: ­ még 2018-ban, előszöri miniszterelnökké válásakor az egyik legfontosabb politikai céljaként említette, hogy Francisco Franco emlékét kitörli a spanyol történelemből. Évekig tartó választási hercehurca után, idén januárban a szocialista politikus került újból kormányra. Ezt úgy tudta megvalósítani, hogy a szélsőbaloldali Podemos tömörülés támogatását elfogadta, de még így is a parlamentben csak egyetlen képviselővel szerezték meg a többséget.

Tavaly ősszel az Elesettek völgyének mauzóleumából elszállíttatta az egykori diktátor földi maradványait, amelyet a Madrid melletti családi sírhelyen helyeztek nyugalomra. De ez csupán a mérkőzés kezdőrúgása volt azokhoz képest, amelyeket a kormány totális letámadásként szeptember közepén hagyott jóvá. Igaz, erre még a parlamentnek is rá kell bólintania, itt heves vita várható, de végül is a többség valószínűleg megszavazza. A tervezet szép címet visel: Törvény a demokratikus emlékezetről, és 66 cikkelyből áll. Az 1936-tól 1939-ig tartó polgárháborút és a Franco-diktatúra (1939–1975) éveit érinti. Az elsőnek 81, míg a másodiknak 45 éve vége. Ez a baloldalt egyáltalán nem készteti megfontolásra, hogy esetleg tovább kellene hagyni gyógyulni a sebeket. Most újraírhatják a történelmet, és még a végén a köztársasági erőket hozzák ki győztesként. Milyen hallatlan dolog, hogy az európai demokráciákban egyedüliként Spanyolországban működhet egy diktátor, Francisco Franco alapítványa? Ennek a szervezetnek a tevékenysége, és az olyanoké is, amelyek a „diktatúra dicsőítését” tűzik zászlajukra, ezentúl be lesznek tiltva. Az országban nem ápolhatják Franco emlékét.

A kormány tagjai a jövő nemzedékre is gondoltak. Meghatározták, hogy középiskolai szinten miként kell a Franco-rendszert tanítani. Az a pedagógus, aki ettől eltér, pénzbüntetésre számíthat. A Madridtól harminc kilométerre délre található Elesettek völgyéből emlékhelyet akarnak csinálni, amely bemutatja az oda látogatóknak, hogy miként és milyen eszközökkel működött a Franco-diktatúra. A Caudillo művét, amely eredetileg a polgárháborúban – mindkét oldalon – elhunytak előtt akarta leróni kegyeletét, így lehet a napi politika szintjére lealacsonyítani. De a tervek itt nem állnak meg. A világ legnagyobb, 150 méter magas keresztjét, amelyet jó időben Madridból is látni, eltávolítanák innen. Lehet, hogy jobboldali ihletésű, de a megbékélésnek ezt a gesztusát visszautasítani nem valami dicséretre méltó tett. A baloldaliság itt fonódik össze a társával, a kereszténygyűlölettel. Az ő szemükben mindennek pusztulnia kell, ami jobboldali. A spanyol katolikus egyháznak is lesz ehhez majd egy-két szava.

Az ügyészség állományából „igazságbizottságokat” állítanak fel, amelyeknek az a feladatuk, hogy megsemmisítsék a Franco-korszakban hozott politikai ítéleteket. Mindenkit rehabilitálnak, aki baloldali tevékenységéért szenvedett. A törvénytervezet arról is rendelkezik, hogy fel kell tárni a polgárháborús tömegsírokat. Ennek költségeit az állam állja. Az 1936 és 1939 közt zajló testvérháborúban Paul Preston neves brit spanyolkutató szerint a harcokban kétszázezren estek el. Ehhez jönnek még különböző tömeggyilkosságok, kivégzések, amelyeknek ugyanennyi áldozatuk volt. A francóisták részéről 150 ezer főt, míg a köztársaságiak 50 ezer személyt mészárolhattak le. A negyvenes években több tízezerre rúgott a kivégzettek száma, akiket azért küldtek golyó elé, mert vélt vagy valós kapcsolatuk volt a köztársaságiakkal.

A volt bíró, Baltasar Garzón szerint ebből az időszakból az eltűntek száma úgy 114 ezerre tehető, nyolcvan év múlva elsősorban őket keresi a Sánchez-kormány. Felállít egy DNS-bankot, ahova beadhatják leletüket azok a hozzátartozók, akik keresik szeretteiket. A sírok kihantolása vajon miként hozhatja el majd a békét a szemben álló csoportok közt? Mert megbékélés eddig sem volt a spanyol társadalomban, a hajdani köztársaságpártiak és a Francót tisztelők leszármazottai közt nincs vagy nagyon kevés az átjárás. Ezért mondja a jobboldal számos orgánuma, hogy ezzel csak újra feltépik a sebeket. Az ABC napilap így írt: „Ki tudja, hányadszor, Pedro Sánchez­ mint haladó politikus újra az emlékezet vártáján áll. Nyilván ez a politikai stratégiájának a leghatékonyabb része, de legalább annyira káros is.” A La Razón újság még ennél is tovább megy: „A Sánchez­ vezette kormány úgy döntött, hogy az emlékezet egyszerűen vagy »demokratikus«, vagy nem lesz semmilyen. Mindenki, aki ellenkezik ezzel, az hivatalosan demokráciaellenessé válik. Nincs másik megoldás. Ez a totalitárius gondolkodás.”

Nem véletlen, hogy a koalíciós kormány most vette elő az emlékezés ügyét. Jól bevált politikai figyelemelterelés része ez, mégpedig azért, mert katasztrofális Spanyolországban a koronavírus elleni védekezés. Európában a legrosszabb számokat mutatják, több mint harmincháromezren meghaltak, közben Madrid egyik városrészéből nem lehet átjutni a másikba, de a világ bármely szögletéből érkezhetnek ide. Erre a kormány válasza: dobj be valami olyan témát, amely biztosan megosztja a társadalmat, ezen majd jó ideig elcsámcsognak. A francóizmus kérdése ilyen probléma, még most is garantáltan éket ver a társadalom különböző csoportjai közé. Különösen érinti ez a manőver a most feltörekvő, „szélsőjobboldalinak” nevezett Vox párt mozgalmát, amely „a francóista örökség letéteményesének” tekinti magát. Az ő szemükben a törvénytervezet szövege nem más, mint „felhívás a politikai üldözésükre”.

De volt már ilyen máskor is. A Sánchez-kabinet a José Luis Rodríguez Zapatero vezette szocialista kormány által 2007-ben elfogadott történelmi emlékezés törvényét akarja most „a korszellemhez igazítani”. Sok rendelkezést épp a 13 évvel ezelőtti próbálkozásból emeltek át. Csak épp ma sem számolnak azzal, hogy a politikai demokráciában a hatalom a választásokon dől el. Örök életűnek képzelik magukat. Pedig 2011-ben hatalomra került a jobboldal, amely 2018-ig kormányzott, és vezetője, Mariano Rajoy bizony kijelentette, hogy az előző kormány „emlékezéstörvényére” egyetlen eurót sem hajlandó áldozni. Így is lett. Vajon miből gondolja Pedro Sán­chez, hogy ilyen erőszakos beavatkozással a spanyol történelem folyamába még jövő ilyenkor is ő lesz a kormányfő?