Kazinczy lepkéi – Nyelvjárások és anyanyelvjárások

A mai magyar köznyelvet a nyelvjárások sokszínűsége felől szemlélve olykor nehezen meghatározható, hogy mi alapján lett egy-egy szavunk az irodalmi nyelv részévé, általánosan ismertté, mindennapi használatúvá, vagy miért maradt szűkebb területen ismert tájszó.

Ebben az ügyben sem Kazinczy kortársai, sem követői nem fogadták meg a széphalmi mester útmutatását. Kiss Imre, Csokonai barátja így ír Kazinczynak 1806-ban: „Füleimbe sőt egynehányónk Füleibe semmivel sem hangzik szebben Lepe, mint Pillangó, akár Pile, akár Pilla legyen a’ Gyökér, mindenik illik erre az állatra; valamint a’ Leptől is jó a Lepetske, megrövidítve pedig Lepke, de nem Lepe”. Berzsenyi, Kölcsey, Kisfaludy bátran használják a lepkét műveikben, Vörösmarty, Petőfi és Arany pedig „szentesítik” a pillangót: „az édes álom pillangó képében…”.

Mi lehetett az oka Kazinczy Ferenc lesújtó véleményének a lepkéről és a pillangóról? És miért igyekezett a lepét olyan szenvedélyesen helyzetbe hozni? Minden bizonnyal főként azért, mert ez volt az ő gyermekkorában elsajátított, természetes nyelvi formája, anyanyelvjárásának része. Számunkra ez azért kelthet megütközést, mert a pillangó különösen „nagy karriert futott be”: bizonyára zeneiségének, hangzásának köszönhetően gyakran a legszebb magyar szavak között emlegetik. A lepe visszaszorulásában, negatív megítélésében pedig talán szerepet játszhatott a vele összecsengő, csak a XIX. századtól adatolható lepedék.