Száraz és üres

Miközben két hete árhullám fenyegette Velencét, az emberek ebből semmit sem vettek észre, száraz lábbal sétáltak a városban. Ez volt az első éles bevetése Mózesnek; a gátrendszer megvédte a beáramló víztől a lagúnák városát. Tizenhét év után horribilis áron, tele botránnyal és korrupcióval, amolyan olasz módra, de elkészült a mobil védmű.

535006416 Fotó: Getty Images

Fotó: Getty Images

A tervezők szerint az elemek három méter vízmagasságig tudják útját állni a hullámoknak. Fél óra alatt érik el a csúcsmagasságot, negyedóra kell a visszacsukódásukhoz. Többször is tesztelték a Mózest, legutóbb az idén nyáron, sikerrel. Az első éles bevetésén az Adriából beáramló vizet az olasz meteorológiai szolgálat jelentése szerint 135-140 centiméterre várták. Ez bőven elárasztotta volna a városközpontot, amely Velence egyik legmélyebben fekvő része. Azon az október eleji szombat délutánon hetven centiméter víznövekedést mértek a városban, ami jelentősen alatta maradt az áradás szintjének.

De miért övezték botrányok az építést? Leállások, állandó határidő-túllépés, elszálló költségek, hatalmas korrupció és azt ezt kísérő társadalmi elégedetlenség, amely mozgalmakba szerveződött – ezek jellemezték az elmúlt 17 évet Velencében. Az eredeti elképzelésekhez képest kilenc évet csúszott a mű üzembe helyezése. Ráadásul a velenceiek megnyugtatására mindig közeli időpontra, két-három évre saccolták az átadást, de aztán fel is sültek ezzel. Igaz, az építők még soha nem csináltak hasonlót, a leküzdendő problémák nem látszottak a tervezőasztalok mellől. Eközben majd minden évben a betörő tengervíz miatt pallókon kellett járni Velencében, a lakosok türelme pedig egyre fogyott.

A védművek költségei megállíthatatlanul nőttek, a kezdetekben belőtt kétmilliárd euró az évek során felkúszott hétre, ami magyar pénzben több mint 2500 milliárd forint. Ebbe benne van, hogy miért van évek óta válságban az olasz gazdaság. Ha ilyen nagy összeg áll egyben, akkor megjelennek azok, akik nem bírnak ellenállni a kísértésnek, hogy ne emeljenek el belőle egy kicsit.

A 90-es évek közepén végigsöpört Olaszországon a Tiszta kezek akciója, számos korrupcióban megöregedett politikusnak távoznia kellett. Az 1994-es választások után a képviselők hatvan százaléka kicserélődött. Aztán az újak is beletanultak a közpénz ellopásába. Az ilyen nagy állami beruházásoknál szinte mindenkinek leesett egy kis apró, és különböző maffiák is bejelentkeztek a „kifizetőablaknál”. 2014-ben letartóztatták Velence polgármesterét, Giorgio Orsonit, aki a vádak szerint húszmillió eurót tett zsebre. De rajta kívül is voltak korrupcióval gyanúsítottak, politikusok, városi elöljárók, a számuk meghaladta a százat.

A társadalom elégedetlensége napról napra növekedett. Voltak, akik egyáltalán nem hitték el, hogy a Mózes egyszer majd kiemelkedik a habokból. A környezetvédők azt hangoztatták, hogy a gátrendszernél sokkal alacsonyabb költségen lehetne üzemeltetni a Hollandiában meghonosodott „alternatív árvízvédelmet”. Mások szerint a gát a lagúna ökoszisztémájában és a város érzékeny hidrogeológiai egyensúlyában visszafordíthatatlan károkat okoz. Voltak eléggé furcsa ötletek is a megoldások keresésében: a lagúna bejáratát úszó szigetekkel kellene „betömni”, amelyeket, ha levonult az ár, a helyükre úsztatva a polgárok vennének birtokukba. Az eddig elkészült gátrendszer meg rozsdásodjon a vízben.

Az álmodozások kora lezárult: a Mózes működik. Csak az a baj, hogy erről meggyőződni – az ott lakókon kívül – csupán néhány bátor turista tud. Velence száraz és üres. Pont mire száraz lábbal lehet közlekedni a dózsék városában, a turisták ezúttal a koronavírus-járvány miatt nem jönnek. Ha véletlenül erre tévedne egy hatalmas tengerjáró hajó, annak is immár tilos kikötnie Velence kikötőiben. Kitartás – így próbálják biztatni egymást a kereskedők –, már csak pár hónap van hátra a járványból. És nosztalgiá­val mutogatják egymásnak azokat a fényképeket, amikor a Szent Márk téren a számtalan turistától egy tűt sem lehetett leejteni.