Száraz és üres

Miközben két hete árhullám fenyegette Velencét, az emberek ebből semmit sem vettek észre, száraz lábbal sétáltak a városban. Ez volt az első éles bevetése Mózesnek; a gátrendszer megvédte a beáramló víztől a lagúnák városát. Tizenhét év után horribilis áron, tele botránnyal és korrupcióval, amolyan olasz módra, de elkészült a mobil védmű.

535006416 Fotó: Getty Images

Az ilyenkor szokásos önfeledt ünneplés elmaradt, nem volt csinnadratta az északolasz városban. A Mózes névre (olaszul Mose) keresztelt gátrendszer szép csendben megkezdte működését. Október 3-án azért Sergio Mattarella­ államfő megengedett egy gratuláló telefonhívást a velencei polgármesternek, Luigi Brugnarónak. „Teljes mértékig elégedettek vagyunk – fogalmazott a városvezető. – Hosszú évek után, amikor olyannyira tehetetlennek éreztük magunkat azzal szemben, hogy a víz időről időre elárasztja és megkárosítja történelmi emlékeinket, ma azt láthatjuk, hogy a Mózes működik, és védi a várost.”

Az elmaradt ünneplés helyett az olasz sajtó kiküldött tudósítóival jelentkezett Velencéből. Az általuk megszólított városlakók mindannyian hitetlenkedve rögzítették az eseményeket, mármint azt, hogy nem történt semmi. „Nézzék meg, hogy mennyire nyugodt a Nagy Csatorna! Sohasem láttam ilyet!” – fejezte ki örömét egy gondolás. Az októberi, novemberi dagályok idején legkevesebb ötvencentis víz borítja a Szent Márk teret. Most egyetlen cseppet sem találtak sehol. A velenceiek mint valami csodáról beszéltek a technikai bravúrról.

De miért nem ünnepelték meg ezt a rendkívüli eseményt, amely fordulatot hozhat a város életében? Mert annyit vártak erre a napra, hogy ebbe is belefáradtak. A rengeteg korrupcióról, amelyek az építkezés 17 évét végig követték, az állandó határidő-módosításokról már nem is beszélve. Tavaly novemberben „forradalmi helyzet” volt a városban, amikor az 1966-os csúcs­-szintet (194 centiméter) megközelítő árhullám 187 centiméteren tetőzött. A városközpontban, beleértve a Szent Márk-székesegyházat, hatalmas károk keletkeztek, két ember életét vesztette. Mi tart eddig – háborgott akkor a tömeg –, hogy nem készül el a gát, amely megvédené Velencét ezektől a vízbetörésektől?

Még a 60-as években merült fel először a gátrendszer ötlete, a kivitelezésre mégis 2003-ig kellett várni. A velencei Canal Grande bejáratánál 1,6 kilométer hosszan 78 mobil gátból álló, egyenként 330 tonnás acél védelmi rendszert alakítottak ki. A zsiliprendszert a tenger fenekéhez rögzítették. Ha az áradás vízszintje eléri a 110 centimétert, a gátak elkezdenek kiemelkedni. Ezt azzal érik el, hogy levegőt pumpálnak a „kapukba”, amelyek kellő szintig előbukkannak a tengerből. Mózes botjával a tengerre sújt, és ezúttal nem válik ketté a Vörös-tenger, hanem felemelkedik a Velencét védő acél gátrendszer.

Fotó: Getty Images

A tervezők szerint az elemek három méter vízmagasságig tudják útját állni a hullámoknak. Fél óra alatt érik el a csúcsmagasságot, negyedóra kell a visszacsukódásukhoz. Többször is tesztelték a Mózest, legutóbb az idén nyáron, sikerrel. Az első éles bevetésén az Adriából beáramló vizet az olasz meteorológiai szolgálat jelentése szerint 135-140 centiméterre várták. Ez bőven elárasztotta volna a városközpontot, amely Velence egyik legmélyebben fekvő része. Azon az október eleji szombat délutánon hetven centiméter víznövekedést mértek a városban, ami jelentősen alatta maradt az áradás szintjének.

De miért övezték botrányok az építést? Leállások, állandó határidő-túllépés, elszálló költségek, hatalmas korrupció és azt ezt kísérő társadalmi elégedetlenség, amely mozgalmakba szerveződött – ezek jellemezték az elmúlt 17 évet Velencében. Az eredeti elképzelésekhez képest kilenc évet csúszott a mű üzembe helyezése. Ráadásul a velenceiek megnyugtatására mindig közeli időpontra, két-három évre saccolták az átadást, de aztán fel is sültek ezzel. Igaz, az építők még soha nem csináltak hasonlót, a leküzdendő problémák nem látszottak a tervezőasztalok mellől. Eközben majd minden évben a betörő tengervíz miatt pallókon kellett járni Velencében, a lakosok türelme pedig egyre fogyott.

A védművek költségei megállíthatatlanul nőttek, a kezdetekben belőtt kétmilliárd euró az évek során felkúszott hétre, ami magyar pénzben több mint 2500 milliárd forint. Ebbe benne van, hogy miért van évek óta válságban az olasz gazdaság. Ha ilyen nagy összeg áll egyben, akkor megjelennek azok, akik nem bírnak ellenállni a kísértésnek, hogy ne emeljenek el belőle egy kicsit.

A 90-es évek közepén végigsöpört Olaszországon a Tiszta kezek akciója, számos korrupcióban megöregedett politikusnak távoznia kellett. Az 1994-es választások után a képviselők hatvan százaléka kicserélődött. Aztán az újak is beletanultak a közpénz ellopásába. Az ilyen nagy állami beruházásoknál szinte mindenkinek leesett egy kis apró, és különböző maffiák is bejelentkeztek a „kifizetőablaknál”. 2014-ben letartóztatták Velence polgármesterét, Giorgio Orsonit, aki a vádak szerint húszmillió eurót tett zsebre. De rajta kívül is voltak korrupcióval gyanúsítottak, politikusok, városi elöljárók, a számuk meghaladta a százat.

A társadalom elégedetlensége napról napra növekedett. Voltak, akik egyáltalán nem hitték el, hogy a Mózes egyszer majd kiemelkedik a habokból. A környezetvédők azt hangoztatták, hogy a gátrendszernél sokkal alacsonyabb költségen lehetne üzemeltetni a Hollandiában meghonosodott „alternatív árvízvédelmet”. Mások szerint a gát a lagúna ökoszisztémájában és a város érzékeny hidrogeológiai egyensúlyában visszafordíthatatlan károkat okoz. Voltak eléggé furcsa ötletek is a megoldások keresésében: a lagúna bejáratát úszó szigetekkel kellene „betömni”, amelyeket, ha levonult az ár, a helyükre úsztatva a polgárok vennének birtokukba. Az eddig elkészült gátrendszer meg rozsdásodjon a vízben.

Az álmodozások kora lezárult: a Mózes működik. Csak az a baj, hogy erről meggyőződni – az ott lakókon kívül – csupán néhány bátor turista tud. Velence száraz és üres. Pont mire száraz lábbal lehet közlekedni a dózsék városában, a turisták ezúttal a koronavírus-járvány miatt nem jönnek. Ha véletlenül erre tévedne egy hatalmas tengerjáró hajó, annak is immár tilos kikötnie Velence kikötőiben. Kitartás – így próbálják biztatni egymást a kereskedők –, már csak pár hónap van hátra a járványból. És nosztalgiá­val mutogatják egymásnak azokat a fényképeket, amikor a Szent Márk téren a számtalan turistától egy tűt sem lehetett leejteni.