Zsákutca

A világ harminc év után még mindig rácsodálkozik a Hegyi-Karabahban időről időre fellángoló azeri–örmény fegyveres konfliktusra. Pedig nem kellene ilyen meglepett képet vágni, ugyanis a válságok nem oldódnak meg maguktól, különösen nem, ha a két szemben álló félnek évszázadra visszanyúló sérelmei vannak.

Az 1992–94-es karabahi harcok roncsai ma is ott találhatók az út szélén Azerbajdzsánban. Második hullám? Fotó: DEA / G. COZZI Forrás: Getty Images

Egy hete ismét dörögnek a nehézfegyverek az egymással szomszédos Azerbajdzsán és Örményország közt, mégpedig Hegyi-Karabah környékén. A jól bejáratott recept szerint mindkét fél a másikat vádolja a harcok kirobbantásával.

Az 1992–94-es karabahi harcok roncsai ma is ott találhatók az út szélén Azerbajdzsánban. Második hullám?
Fotó: Getty Images

A szakértők azonban óvnak attól, hogy lekicsinyeljük a határvillongást, szerintük a legkomolyabb esetről van szó azóta, hogy 1994-ben létrejött a két állam közt a tűzszünet, amelyet azóta számtalanszor megsértettek. Örményország az egész területén még vasárnap rendkívüli állapotot hirdetett ki, és mozgósította a haderejét. ­Hasonlóan cselekedett Azerbajdzsán is, ott csak a nagyobb városokban rendeltek el kijárási tilalmat. A két ország vezetői – Ilham Alijev azeri elnök és ­Nikol Pasinjan örmény kormányfő – abban mérték össze tudásukat, hogy harcos szóbeli üzenetekkel ki tudja lefegyverezni a másik hadseregét. Egyiknek sem sikerült. Az összecsapások a hét elején is tovább folytatódtak, a felek katonai és polgári veszteségeket is szenvedtek, a halálos áldozatok száma mindkét oldalon több tucat.

A világ valóban összerezzent: még csak az hiányzik, hogy kitörjön egy kaukázusi háború! Láttunk már ilyet, a ’90-es évek elején vagy harmincezer halottat szedett az örmény–azeri konfliktus. Minden érdekelt állam és nemzetközi szervezet azonnal a harcok beszüntetésére és a békés megoldás keresésére szólította fel a szemben állókat. Ez megy már harminc éve. Ám ezzel csupán a meglévő helyzetet sikerült konzerválni, nem pedig véglegesen rendezni a válságot. Ez a taktika addig működik, míg az egyik fél fel nem rúgja a status quót. Bízunk abban, hogy most sem erről van szó.

Hegyi-Karabah esetében nemzeti, vallási és területi konfliktus csúcsosodik ki. Örményország a világon elsőként tette államvallássá a kereszténységet. Azerbajdzsán pedig a muzulmán világ része. Az örmények szerint Európa a határukig tart, utána már a Kelet kezdődik. Száz éve, amikor az orosz és a török birodalom is más jellegű problémáival volt elfoglalva, a két nép azonnal egymás torkának esett. A jelenlegi több évtizedes válság tárgya a 11 500 négyzetkilométeres Hegyi-Karabah, amely 150 ezer lakost számlál, akiknek a zöme örmény. Az enklávét, amely Azerbajdzsánban helyezkedik el, jelenleg egy hegyi folyosó köti össze az anyaországgal. De miként vált ez az etnikailag majdnem tiszta terület a szovjet rendszerben Azerbajdzsán tagköztársaság részévé? Joszip Sztálin talán ezzel akarta jobb belátásra bírni az örményeket, és még egy örmény országrészt, a délnyugati Nahicsevánt – amely teli van őskeresztény emlékekkel, itt találhatók a legrégebbi templomok – is az azerieknek adta.

A Szovjetunió széthullásában jelentős szerepet játszottak a peremvidéki konfliktusok, amelyeket a Gorbacsov-rendszer már nem tudott kezelni. Ezek közül az elsők a Hegyi-Karabah fővárosában, Sztyepanakertben 1988 februárjában lezajlott tüntetések voltak, amelyeken békésen követelték a térség Örményországhoz való csatlakozását. A megmozdulásokon felhangzottak a Szovjetunió Kommunista Pártját éltető rigmusok, hátha majd ezzel célt érnek Moszkvában. Ez nem jött be. Jerevánra is átterjedtek a tüntetések, az egyiken egymillió ember vett részt, immár sokkal nacionalistább hangulatban. Válaszul erre a vegyes népességű Susában az azeriek pogromot hajtottak végre az örmények ellen, eddigi jó szomszédok szomszédokat öltek. A félelem a kölcsönös leszámolástól százezerszámra kényszerített menekülésre örményeket és azerieket a lakhelyükről.

Bakuban, Azerbajdzsán fővárosában 1990-ben újabb pogrom kezdődött az örmény lakosság ellen. Ugyanebben az évben Örményországban a Karabahi Bizottság vezetőjét, Levon Ter-Petroszjánt megválasztották az ország elnökévé. Örményország kikiáltotta függetlenségét, és heteken belül megkezdődött a háború Hegyi-Karabah függetlenségéért. A közel négy évig tartó véres harcokban az örmény erők nemcsak biztosították Karabah határait, hanem azon túl is terjeszkedtek, azeri többségű területeket foglalva el. Karabah független államot kiáltott ki, az Arcah Köztársaságot, amelyet eddig senki a világon nem ismert el, még Örményország sem. A két szomszédos állam összecsapását tűzszünet zárta le, nem pedig békemegállapodás. Az azeriek sohasem nyugodtak bele abba, hogy az ország területébe beágyazva egy jelentős örmény enklávé létezzen, ezért a tűzszünet ellenére is egymást követték az összecsapások, amelyek közül a 2016. évi és a idei nyári volt a jelentősebb.

Miért nem vetett véget ennek Azerbajdzsán, amely Örményországhoz képest lakosságarányában – tízmillió fővel – több mint háromszor nagyobb, és majdnem annyit költ fegyverkezésre, mint az éves örmény nemzeti jövedelem? Jerevánnak van egy ász a kezében, ez pedig Oroszország. Moszkva garantálja, hogy a tűzszüneti egyezményt nem lehet lesöpörni az asztalról. Magyarán a status quo marad. A két volt szovjet tagköztársaság összetűzésében Oroszország Jerevánt támogatja, de azért juttat fegyvereket Azerbajdzsánnak is, mondván, a térségben fenn kell tartani a szemben állók fegyveres egyensúlyát.

Eddig az olajbevételeiből Baku hiába vett modern nyugati fegyvereket, nincs, aki kezelje azokat, nincs profi hadserege. Az orosz elemzők meglátása szerint a katonák már nem lelkesednek ilyen régi konfliktusok felmelegítéséért. Hát akkor majd más harcol! Az örmények „Halál a törökökre!” kiáltással vonulnak a frontokra. Talán ennyire összezavarodtak? De nem. Törökország az az állam, amely Azerbajdzsánt nemcsak Ankarából jövő bátorító szavakkal, hanem katonákkal is segíti a harcokban. Ilyen, ha testvérnépek egymásra találnak. Az örmények szerint négyezer Szíriát megjárt török veterán „dolgozik” az azeri hadseregben. Erdoğan török elnök hét elejei beszédében arra utalt, hogy Azerbajdzsánnak vissza kell szereznie az örmények által elfoglalt területeit. Az ő harcias szándéka világos, de vajon megosztotta-e ezt az azeriekkel?

Lesz-e újabb pusztító örmény–azeri háború a Kaukázusban? Ha Moszkván múlik – ugyan ki más érdeklődne még a térség iránt? –, biztos, hogy totális háború nem lesz. De megbékélés sem. Ellövöldözhetnek egy darabig. Aztán, ha túl hangos lesz, és elhallatszik a Kremlig, majd leszól a főnök.