Zsákutca

A világ harminc év után még mindig rácsodálkozik a Hegyi-Karabahban időről időre fellángoló azeri–örmény fegyveres konfliktusra. Pedig nem kellene ilyen meglepett képet vágni, ugyanis a válságok nem oldódnak meg maguktól, különösen nem, ha a két szemben álló félnek évszázadra visszanyúló sérelmei vannak.

Az 1992–94-es karabahi harcok roncsai ma is ott találhatók az út szélén Azerbajdzsánban. Második hullám? Fotó: DEA / G. COZZI Forrás: Getty Images

A Szovjetunió széthullásában jelentős szerepet játszottak a peremvidéki konfliktusok, amelyeket a Gorbacsov-rendszer már nem tudott kezelni. Ezek közül az elsők a Hegyi-Karabah fővárosában, Sztyepanakertben 1988 februárjában lezajlott tüntetések voltak, amelyeken békésen követelték a térség Örményországhoz való csatlakozását. A megmozdulásokon felhangzottak a Szovjetunió Kommunista Pártját éltető rigmusok, hátha majd ezzel célt érnek Moszkvában. Ez nem jött be. Jerevánra is átterjedtek a tüntetések, az egyiken egymillió ember vett részt, immár sokkal nacionalistább hangulatban. Válaszul erre a vegyes népességű Susában az azeriek pogromot hajtottak végre az örmények ellen, eddigi jó szomszédok szomszédokat öltek. A félelem a kölcsönös leszámolástól százezerszámra kényszerített menekülésre örményeket és azerieket a lakhelyükről.

Bakuban, Azerbajdzsán fővárosában 1990-ben újabb pogrom kezdődött az örmény lakosság ellen. Ugyanebben az évben Örményországban a Karabahi Bizottság vezetőjét, Levon Ter-Petroszjánt megválasztották az ország elnökévé. Örményország kikiáltotta függetlenségét, és heteken belül megkezdődött a háború Hegyi-Karabah függetlenségéért. A közel négy évig tartó véres harcokban az örmény erők nemcsak biztosították Karabah határait, hanem azon túl is terjeszkedtek, azeri többségű területeket foglalva el. Karabah független államot kiáltott ki, az Arcah Köztársaságot, amelyet eddig senki a világon nem ismert el, még Örményország sem. A két szomszédos állam összecsapását tűzszünet zárta le, nem pedig békemegállapodás. Az azeriek sohasem nyugodtak bele abba, hogy az ország területébe beágyazva egy jelentős örmény enklávé létezzen, ezért a tűzszünet ellenére is egymást követték az összecsapások, amelyek közül a 2016. évi és a idei nyári volt a jelentősebb.

Miért nem vetett véget ennek Azerbajdzsán, amely Örményországhoz képest lakosságarányában – tízmillió fővel – több mint háromszor nagyobb, és majdnem annyit költ fegyverkezésre, mint az éves örmény nemzeti jövedelem? Jerevánnak van egy ász a kezében, ez pedig Oroszország. Moszkva garantálja, hogy a tűzszüneti egyezményt nem lehet lesöpörni az asztalról. Magyarán a status quo marad. A két volt szovjet tagköztársaság összetűzésében Oroszország Jerevánt támogatja, de azért juttat fegyvereket Azerbajdzsánnak is, mondván, a térségben fenn kell tartani a szemben állók fegyveres egyensúlyát.

Eddig az olajbevételeiből Baku hiába vett modern nyugati fegyvereket, nincs, aki kezelje azokat, nincs profi hadserege. Az orosz elemzők meglátása szerint a katonák már nem lelkesednek ilyen régi konfliktusok felmelegítéséért. Hát akkor majd más harcol! Az örmények „Halál a törökökre!” kiáltással vonulnak a frontokra. Talán ennyire összezavarodtak? De nem. Törökország az az állam, amely Azerbajdzsánt nemcsak Ankarából jövő bátorító szavakkal, hanem katonákkal is segíti a harcokban. Ilyen, ha testvérnépek egymásra találnak. Az örmények szerint négyezer Szíriát megjárt török veterán „dolgozik” az azeri hadseregben. Erdoğan török elnök hét elejei beszédében arra utalt, hogy Azerbajdzsánnak vissza kell szereznie az örmények által elfoglalt területeit. Az ő harcias szándéka világos, de vajon megosztotta-e ezt az azeriekkel?

Lesz-e újabb pusztító örmény–azeri háború a Kaukázusban? Ha Moszkván múlik – ugyan ki más érdeklődne még a térség iránt? –, biztos, hogy totális háború nem lesz. De megbékélés sem. Ellövöldözhetnek egy darabig. Aztán, ha túl hangos lesz, és elhallatszik a Kremlig, majd leszól a főnök.