A mennyország kapujában

A teljes installáció a temető köré rendeződik, amit magaslatra felkúszó fejfák és keresztek jelenítenek meg.

A Halálkép és halottkultusz című időszaki bemutató érzékeny témát érint félelemkeltés nélkül Forrás: Munkácsy Mihály Múzeum

Szerényen, mégis nagyot léptek a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum munkatársai, amikor megalkották Az elmúlás néprajza – Halálkép és halottkultusz című időszaki kiállításukat, hiszen az országban elsőként tettek kísérletet arra, hogy múzeumi térben mutassák be az ember és a mulandóság viszonyát, a halálra való felkészülést és az ehhez kötődő hazai néphagyományokat. Martyin Emília és Salamon Edina kurátorok elképzelésének megfelelően a tárlat, bár érzékeny témát dolgoz fel, nem ébreszt senkiben félelmet, inkább alkalmazkodik ahhoz a hajdani paraszti szemlélethez, miszerint az emberi élet fordulóinak utolsó állomása, a halál az élet természetes velejárója.

A falusi ember felkészült rá. Nemcsak a sírokba kerülő tárgyakat és a halottsiratás eszközeit gyűjtötte össze időben, hanem a koporsóját is megcsináltatta. Házfelújításkor máig kerülnek elő ilyen alkalmi darabok a padlásokról.

Mivel alapvetően örök érvényű tematika korszerű tálalásáról van szó, tárlót nem sokat találunk a kiállításban, tárgyat viszont annál többet – borotvát, fésűt, ollót, szappant, kendőket, a temetésre előkészített női viseleteket –, nagyon leleményesen és biztonságosan elrendezve. A halottmosdatás kellékei mellett a látogató a ravatal helyszínéül szolgáló tisztaszobát is megtekintheti, benne és körülötte a testi-lelki felkészülés rekvizitumait, a tér közepén egy fakoporsót, a koporsóban az elhunyt kedvenc kalapját, sétabotját, pipáját és néhány pénzérmét, amelyekkel kifizethette a révésznek járó vámot. Mivel a mellékletek között mindig szerepelt egy viaszgyertya, amelyet a halott jobb kezébe tettek, hogy a léleknek ezzel világítsa meg a menny­ország felé vezető utat, itt is találunk rá példát.

A Halálkép és halottkultusz című időszaki bemutató érzékeny témát érint félelemkeltés nélkül
Fotó: Munkácsy Mihály Múzeum

A teljes installáció a temető köré rendeződik, amit magaslatra felkúszó fejfák és keresztek jelenítenek meg. Ennek közelébe kerültek a Magyar Természettudományi Múzeumtól kölcsönzött váci múmiák, szám szerint kettő, s mindkettő üvegkoporsóban: az 1766-ban elhunyt Damiani Terézia mumifikálódott holtteste és az 1748-ban eltávozott asztalos, laikus rendi testvér, Winkler Mihály földi maradványa. De megjelenik a kiállításban az elmúlással összefüggésbe hozott bagoly, a homokóra, no meg az óra, utóbbi több változatban, többek között kivetítve a térbe.

Krúdy Gyula digitalizált Álmoskönyve díszlet is lehetne, de mivel az álmok halálesetet is jelezhetnek a néphit szerint, funkciót kap, bele lehet lapozni. Filmfelvételen azt nézhetjük meg, mire használják az ortodoxok a tókát nagycsütörtöktől a feltámadásig, amikor a menny nyitva áll a holtak lelkei előtt. A hiedelmekről bővebben egy szintén digitális „boszorkányasztalnál” tájékozódhatunk. A legtöbb esetben ezeken vagy megbotránkozik, vagy nevet a XXI. századi ember. A háttérben siratóasszonyok énekelnek.

Ám nem csak napjainkkal foglalkozik a kiállítás. Az áttekintés az újkőkorban kezdődik, Kr. e. 6300-ban, áthalad a kunhalmok építési korszakán, számba veszi a rézkor temetkezési szokásait, és foglalkozik a szarmatákkal, végül az avarokkal és a honfoglaló magyarokkal. Róluk megállapítja: köreikben sokáig tovább éltek a pogány szokások.

A későbbi évszázadoknak szentelt felületeken máig élő előjelekre kapunk megerősítést. Ha vonyít a kutya, ijesztően nyávog a macska, énekel a bagoly, kukorékol a tyúk, a kakas pedig túl gyakran és hosszan énekel, meg fog halni valaki. Ugyanerre figyelmeztet a csillaghullás, de az is, amikor a bútorok pattognak, az ajtók hirtelen kinyílnak, a tükrök leesnek a falról, és eltörik az óra rugója. Ha nagy szél fúj, vélhetően valaki felakasztotta magát, a szelleme így adja hírül halálát. Az sem jó, ha álmunkban esik az eső, fáj vagy kihull a fog, ha kibontott hosszú hajat, disznót, romos házat, vért, menyasszonyi ruhát látunk, zavaros vízben fürdünk, szövünk, tapasztunk.

Nem utolsósorban a jóslásokba és a babonákba is betekintést kapunk. Aki figyelmesebb, arról is tájékozódhat, hogy Békéscsaba első telepeseit az ótemplom körül temették el, de mivel itt később munkálatokat végeztek, a csontok bekerültek a Munkácsy-múzeumba. Békéscsaba alapítói így ma már a közgyűjteményben alusszák örök álmukat. A kiállításhoz katalógus is társul.

(Az elmúlás néprajza – Halálkép és halottkultusz. Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba, 2020. november 5. – 2021. május 2.)