Csán, csinál, csángó

Ma is létezik olyan magyar nyelvváltozat, amelynek megértése olykor komoly nehézséget jelent.

Csánt vót a kerestleányom? – kérdezi vidáman a moldvai, bogdánfalvi asszony egy néhány éve készült videófelvételen a körülötte álló budapesti diákoktól-tanároktól, miközben kedvenc ételéről, a „geluskáról”, vagyis a töltött káposztáról társalognak. Egyetemi kurzusaimon még az edzettebb magyar szakos tanárjelöltek számára is gyakran fejtörést okoz ennek a mondatnak az értelmezése. Sokan az ilyen témájú nyelvészeti órákon, a szerencsésebbek a nyelvjárásgyűjtő tanulmányutakon találkoznak azzal a különleges helyzettel, hogy ma is létezik olyan magyar nyelvváltozat, amelynek megértése a köznyelvi beszélő számára olykor komoly nehézséget jelent.

Az idézett mondat megfejtésének egyik kulcsa, hogy a moldvai magyar nyelvjárás egy részén, a Szeret folyó mentén a „csinál” igének „csán” formája használatos. A másik pedig, hogy ebben a nyelvváltozatban még élnek olyan régies, összetett múlt idejű formák, mint a „mondta volt”, „épített volt”, „telefonált volt”, amelyek a keleti székely nyelvjárások kivételével a magyar nyelvterület többi részén már feledésbe merültek. A huncut mosolyú bogdánfalvi néni tehát egyszerűen arról érdeklődött, hogy keresztlánya „csinált volt”, vagyis csinált-e nekünk, messziről jött utazóknak töltött káposztát vacsorára. (A történeti hűség kedvéért: csinált, és nagyon finom volt.)

Érdemes még körüljárnunk a „csán” igealakot annak kapcsán, hogy Péntek János egy 2014-es tanulmányában a csángó név eredetét is erre a kifejezésre vezeti vissza. A kolozsvári professzor meggyőzően érvel amellett, hogy a csángó kifejezést eredetileg a székelyek, illetve a Moldvába költözött székelyek használták a tőlük nyelvileg és hagyományaikban is elkülönülő, belső-erdélyi (mezőségi) eredetű moldvai magyarok megnevezésére. Az eredetileg gúnyos, pejoratív tartalmú „csángó” elnevezés alapja az lehetett, hogy az évszázadok óta Moldvában élő, Szeret menti magyarok nyelvi sajátosságai furcsának hatottak a székelység számára, különösen leggyakrabban használt „csán” (’csinál’) szavuk alapján csúfolhatták őket azzal, hogy folyamatosan „csánognak”, vagyis „csángók”. Ezt az eredetmeghatározást támogatja a „csinál” szó nyelvföldrajzi megoszlása is: nyelvjárási atlaszaink tanúsága alapján a moldvai székely falvakban (a moldvai régió nyugati részén) a „csinál”, viszont a mezőségi eredetű, hagyományosan északi és déli csángónak nevezett településeken a „csán” a járatos.

A fent idézett rövid mondatból még egy szó tartogat nyelvi, de még inkább néprajzi érdekességeket: a keresztlány, keresztanya, keresztszülő kifejezésekhez a moldvai magyarok köré­ben a magyarországitól némileg eltérő jelentések és szokások társulnak. Nem ritka, hogy egy-egy gyermek keresztelőjén tucatnyi „keresztszülő” is részt vesz, akik a későbbiekben is megosztoznak a keresztgyerek életének fontosabb állomásai (bérmálás, esküvő) kapcsán felmerülő örömökön és kötelezettségeken. A moldvai magyar falvak társadalmát így az egyéb kapcsolatokon túl a keresztszülőség és keresztgyerekség bonyolult hálózata is egyben tartja.

Talán nem véletlen, hogy ezt a kifejezést választotta hívószónak a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület is ahhoz a programjához, amelyen keresztül támogatókat, jelképes keresztszülőket toboroznak a moldvai magyar gyerekek magyartanításának támogatására. Ezek a szimbolikus keresztszülők sok esetben levelezés vagy személyes találkozás formájában valódi kapcsolatba is kerülnek azokkal, akiknek magyartanulásához hozzájárultak. A több tucat moldvai településen (iskolákban és iskolán kívüli helyszíneken) zajló oktatási program, amely a sokszor igen nehéz körülmények között dolgozó magyar tanítók munkáját segíti, talán lehetőséget ad a visszaszoruló magyarnyelv-használat fenntartására, az erősödő nyelvi asszimiláció lelassítására.