Magas fecsegés

Hamvas Béla Scientia sacra című munkájában azt írta: „Az egész újkori humanitáskultúra megvalósíthatatlan.”

Ellenkezem, tiltakozom! Amikor Hamvas Béla Scientia sacra című munkájában olvasom: „Az egész újkori humanitáskultúra, a lélektan, az irodalom és társadalomtudomány, a filozófia, a morál, az esztétika, a filológia, a vallástudomány teljes egészében és kivétel nélkül megvalósíthatatlan […]. Ez a sok millió kötet fölösleges, haszontalan, hiábavaló, bizonyos tekintetben fájdalmasan értelmetlen, s mintha meg se lenne írva. Merő […] idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórikus színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem volt és nem is lesz.”

Ekkor Horváth Gergely tanár úr felhívja a figyelmemet egy turisztikai szakcikkre: „A mindfulness és liminalitás felértékelődése: spirituális elvonulási központok, a fenntartható jövő desztinációi?” Összefoglalása: „A globális szocio-ökológiai válság mélyülésével párhuzamosan felértékelődik a desztinációk belső transzformációt katalizáló liminális jellege. A liminális potenciál aktualizálódásának és így az ennek nyomán megvalósuló belső transzformációnak is alapfeltétele az éber, nyitott jelenlét, a tudatosság és a figyelem, amit mindfulness néven ismer a szakirodalom…”

Ellenkezzem Hamvassal? Érkezik egy konferenciafelhívás: „A lokális/globális fogalompár megkülönböztetése megérthető a modernizációról, a »modern életről« szóló diskurzus termékeként, melynek fő jellemzője, hogy minden területen az univerzalitás igényével lép fel: a »mindenre« kiterjedő tudás, a »mindenkire«” vonatkozó etikai elvek érvényesítését fogalmazza meg […]. A közelmúlt történései viszont azt sejtetik, hogy ez a fajta globalizációs konszenzus is felbomlóban van, és egyre nagyobb szerepet kapnak a lokális kérdésfelvetések […]. Kérdés tehát, hogy voltaképpen milyen fogalmi premisszák mellett működik a lokalitás/globalitás szétválasztása? Egyáltalán van-e még »helye« a lokalitásra való rákérdezésnek a globalizáció folyamatában, és ha igen, hogyan? Ha a lokalitást a globálisba való behálózottság mentén értelmezzük, vizsgálat tárgyává válnak a modernizációt övező biopolitikai folyamatok, illetve centrum és periféria viszonyának gazdasági és politikai jelentősége: hogyan mutatkozik meg a centrum válsága a periférián, illetve megfordítva, milyen lehetőségei vannak egy globális krízisre adott lokális válasznak?”

Ellenkezzem Hamvassal? A modern művészet tudósa, Szemadám György őszintén bevallja, hogy egy művészettörténész szövegéből egy kukkot sem ért: „Világosan közlik szobrai, hogy a vizualitás mezejét nem tervezik elhagyni, azaz tisztán vizuálisan is értelmezendők – már ha létezik ilyen, hogy tiszta vizualitás. Természetesen nem: a nyelv és az ő dolgai, különösen elemeinek olykor szabályszerű, olykor szándékosan véletlenszerű egymáson való áthatása eredményezhet olyan materializálható vizuális csomagot, amelyet nem egy dologra irányulónak, hanem dologellenesnek tekinthetünk, azaz a tisztán vizuális értelmezést valójában ebben a megközelítésben gondoltam találónak.” Magasan jegyzett magyar nyelvű tudományos folyóirat szerkesztője szűk társaságban bevallja: egyes, a szakmájába tartozó tanulmányokból egyetlen szót sem ért, de hát közölni kell ezeket az írásokat az akadémiai fokozattal bíró szerzők személye miatt.

Nem ellenkezem Hamvassal: „sok millió kötet fölösleges, haszontalan, hiábavaló, bizonyos tekintetben fájdalmasan értelmetlen, s mintha meg se lenne írva. Merő […] idealitás, magas fecsegés, tartalmatlan, nemlétező igény számára készült, nemlétező cél érdekében, illuzórikus színvonalon, a valóságos emberi léttel semmi kapcsolata sincs, nem volt és nem is lesz.” Nem én mondtam.