Papucsért Szegedre jártak a bácskaiak, a bánátiak és az erdélyiek, de maga a lábbeli is beutazta az országot. A XX. század elején közel nyolcvan szegedi papucsos mester működött. A mára majdnem kihalt hivatás és a messze földön híres termék megmentéséért civil szervezetek, néprajzkutatók és formatervezők fogtak össze.
Az utolsó szegedi papucsos mester, Rátkai Sándor 1914-ben született, és 12 évesen kezdte kitanulni a szakmát. Kilencvenéves koráig dolgozott, 2011-ben hunyt el. Nyugdíjba vonulása után néhány évig senki nem gyártott eredeti szegedi papucsot. Mígnem az egyik önkormányzati tulajdonú társaság, akkori nevén Ifjúsági Ház Nonprofit Kft. 2003-ban létrehozta a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt a kulturális örökség védelmére és a papucsosmesterség oktatására. 2009-ben Sallay Tibor cipészmestert bízták meg azzal, hogy készítsen papucsokat, illetve működtesse a látványműhelyt és az időközben elhunyt Rátkai Sándor emlékére létrehozott múzeumot. A családi vállalkozást az alapítvány támogatta, ám a forrás néhány év múlva elapadt.
Hogy miről nevezetes az alföldi város papucsosiparának terméke? Egy bizonyos: a Szegeden 1572-ben meghalt Khoszrev bin Abdullah hagyatékában már szerepelt egy pár papucs 18 akcse értékben. Ebből következtettek a szakemberek arra, hogy a szegedi papucsforma török eredetű, és hódoltsági kora óta ismert.
Az önálló papucsosipar a XIX. század második felében szakadt ki a csizmadia-mesterségből. Elterjedésében szerepet játszott az 1879-es nagy árvíz, amely után a város kövezett utcákat kapott. Ezen a burkolaton már szépen kopogott a menyecskék lábán a papucs. Hiszen a szegedi forma egyik jellegzetessége a magas, jól hangzó fasarok. Sok esetben a lányok ezzel verekedtek, néha még a párjukat is „megpapucsolták”. Sőt – ezt Bálint Sándor néprajztudós jegyezte fel – a szegedi asszonyok a körülöttük legyeskedő Hóbiárt basát papucsukkal verték agyon.
Viselete idővel kiszorult a Szeged melletti Tápéra, ahol több fajtáját ismerték. Ilyen volt a csoszapapucs, a magyar papucs, a parasztpapucs, a gyöngyös papucs, a menyecskepapucs és a jegypapucs, amelyet kézfogókor ajándékozott a vőlegény leendő hitvesének. A két világháború között, amikor az a népréteg, amely mindennap hordta, áttért a cipőviseletre, a papucs a polgári réteg asszonyainak otthoni lábbelije lett. A hajdani népi iparművészet így vált cikornyás, túldíszített papucsgyártássá. Csak néhány kisiparos őrizte meg az eredeti népi formákat.