időjárás 1°C Angelika 2023. január 27.
logo

Szépen kopogó

Gurzó K. Enikő
2020.11.04. 13:11
Szépen kopogó

Papucsért Szegedre jártak a bácskaiak, a bánátiak és az erdélyiek, de maga a lábbeli is beutazta az országot. A XX. század elején közel nyolcvan szegedi papucsos mester működött. A mára majdnem kihalt hivatás és a messze földön híres termék megmentéséért civil szervezetek, néprajzkutatók és formatervezők fogtak össze.

Az utolsó szegedi papucsos mester, Rátkai Sándor 1914-ben született, és 12 évesen kezdte kitanulni a szakmát. Kilencvenéves koráig dolgozott, 2011-ben hunyt el. Nyugdíjba vonulása után néhány évig senki nem gyártott eredeti szegedi papucsot. Mígnem az egyik önkormányzati tulajdonú társaság, akkori nevén Ifjúsági Ház Nonprofit Kft. 2003-ban létrehozta a Rátkai Sándor Közhasznú Alapítványt a kulturális örökség védelmére és a papucsosmesterség oktatására. 2009-ben Sallay Tibor cipészmestert bízták meg azzal, hogy készítsen papucsokat, illetve működtesse a látványműhelyt és az időközben elhunyt Rátkai Sándor emlékére létrehozott múzeumot. A családi vállalkozást az alapítvány támogatta, ám a forrás néhány év múlva elapadt.

Hogy miről nevezetes az alföldi város papucsosiparának terméke? Egy bizonyos: a Szegeden 1572-ben meghalt Khoszrev bin Abdullah hagyatékában már szerepelt egy pár papucs 18 akcse értékben. Ebből következtettek a szakemberek arra, hogy a szegedi papucsforma török eredetű, és hódoltsági kora óta ismert.

Az önálló papucsosipar a XIX. század második felében szakadt ki a csizmadia-mesterségből. Elterjedésében szerepet játszott az 1879-es nagy árvíz, amely után a város kövezett utcákat kapott. Ezen a burkolaton már szépen kopogott a menyecskék lábán a papucs. Hiszen a szegedi forma egyik jellegzetessége a magas, jól hangzó fasarok. Sok esetben a lányok ezzel verekedtek, néha még a párjukat is „megpapucsolták”. Sőt – ezt Bálint Sándor néprajztudós jegyezte fel – a szegedi asszonyok a körülöttük legyeskedő Hóbiárt basát papucsukkal verték agyon.

Viselete idővel kiszorult a Szeged melletti Tápé­ra, ahol több fajtáját ismerték. Ilyen volt a csoszapapucs, a magyar papucs, a parasztpapucs, a gyöngyös papucs, a menyecskepapucs és a jegypapucs, amelyet kézfogókor ajándékozott a vőlegény leendő hitvesének. A két világháború között, amikor az a népréteg, amely mindennap hordta, áttért a cipőviseletre, a papucs a polgári réteg asszonyainak otthoni lábbelije lett. A hajdani népi iparművészet így vált cikornyás, túldíszített papucsgyártássá. Csak néhány kisiparos őrizte meg az eredeti népi formákat.

Ahogy Rátkai Sándor is. A cipészmester 2014 decemberében levélben kért segítséget Botka ­László polgármestertől, aki nem méltatta válaszra.

A cég közben annyira megszorult, hogy el kellett adnia azt a rekorder méretű, 188-as papucsot, amelyet a cipészmester és fia a 2010-es szegedi Hungarikum Fesztiválra készített, és amely bekerült a Guinness-rekordok könyvébe.

Az értékesítésből befolyt háromszázezer forint mindössze arra volt elegendő, hogy az önkormányzatnál meglévő iparűzésiadó-hátralékukat rendezni tudják a mesterek.

A cipészbolt és a látványműhely is bezárt 2015-ben. Az egyik közösségi oldalon ezt követően alakult meg a Mentsük meg a szögedi papucsot! csoport, amelynek tagjai gyűjtést indítottak a nagy múltú szakma megmentéséért. Ezt a törekvést folytatja a Szegedi Papucsért Alapítvány, amely Szögi Zoltán nyugalmazott jogtanácsos kezdeményezésére jött létre attól a közéleti céltól vezérelve, hogy ápolják, átadják és fejlesszék, hazai és nemzetközi szinten népszerűsítsék a szegedi papucs több száz éves hagyományát. Az elmúlt években csaknem hatvan pár régi papucsot kutattak fel, mentettek meg az enyészettől. Kiállításokat szerveztek, konferenciákat, előadásokat tartottak a lábbeli jövőbeli lehetőségeiről.

Az alapítvány kuratóriumának tevékenységé­ben elnökként Szögi Csaba egyetemi docens, néptáncos és néptáncpedagógus vesz részt, munkáját Bárkányi Ildikó etnográfus, a Móra Ferenc Múzeum általános igazgatóhelyettese és Felföldi László táncfolklorista, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének nyugalmazott igazgatóhelyettese, a Magyar UNESCO Bizottság Kulturális Albizottságának tagja segíti. Első jószolgálati nagykövetüknek Sebestyén Márta népdalénekest választották.

Az alapítvány létrehozói úgy vélik, ha nem lesz aktív szegedi papucsos, eltűnik a hagyomány is, ezért arra törekednek, hogy kineveljék az utánpótlást. Mivel a lábbeli több szakma képviselőjének együttműködéséből születik meg – a sarkot például esztergályos készíti –, abban reménykednek, hogy több mesterség művelőjének biztosíthatnak majd megélhetést. Fontosnak tartják, hogy a hagyományos forma mellett a lábbeli megújult, „újragondolt” változatban is elérhető legyen, ezáltal a divatkedvelő fiatalokat is megszólítsa. A klasszikus vonalat Sallay Tibor mellett Bárkányi István viszi tovább, Meggyesi Sándor elsősorban táncosoknak dolgozik.

A bársonyfejű, bőrtalpú papucsot Szeged városa 2005-ben nyilvánította védendő terméknek, a papucskészítés hagyománya 2013-ban ­került be a szegedi, 2014-ben a Csongrád megyei, 2015-ben az országos értéktárba. Az UNESCO­ 2018 szeptemberében vette fel a szegedi papucs készítésének és viselésének élő hagyományát a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.