A siker kulcsai

Három amerikai és egy holland kutató olyan módszert dolgozott ki, amellyel a különböző tudományterületek kutatóinak egyéni teljesítménye mérhető. Első lépésként meghúzták a határt: csak azokat vették figyelembe, akik minimum öt nyilvántartott (impaktfaktorral rendelkező) folyóiratban publikáltak. Összesen 6 880 389 kutató vitte át a lécet, akik 22 tudományág 176 részterületét fedték le. Az eljárás alapján született egy százezer kutató nevét tartalmazó lista, akiket a szerzők a világ élvonalbeli kutatóiként azonosítottak. A százezer első pillantásra soknak tűnik, de a vizsgált kutatói adatbázisnak mindössze a felső másfél százalékát fedte le, tehát valóban az élvonalat képviseli. A tanulmány négy szerzője nem magát akarta fényezni, hiszen ketten nem fértek fel a listára, egyikük az utolsó helyek egyikét kaparintotta meg, és csak John P. A. Ioannidis fogadhatja a gratulációkat az igen előkelő 52. helyével. A felső másfél százalékba sorolt kutatók között 199 Magyarországon dolgozik.

A tanulmány célja egyfajta össztudományi kiválósági rangsor létrehozása volt. A legjobbak közé bekerült néhány XIX. századi kutató is, mert műveikre jócskán hivatkoztak 1995 után. Minden publikációt figyelembe vettek, de a rájuk való hivatkozásokat csak 1995-től, mert ettől az évtől tekinthető teljesnek a hivatkozások nyilvántartása.

Az érintettek csaknem fele az Egyesült Államokban dolgozott, míg a tizedik helyezett Kína már csak alig 2,5 százalékát adta a kiváló kutatóknak. Összesen 13 ország részesedése haladta meg az egy százalékot. Más szavakkal: a fennmaradó csaknem kétszáz ország együttesen adott annyi kutatót, mint a második helyezett Egyesült Királyság. A kiemelkedő kutatók tehát közel sem oszlanak meg egyenletesen a világban. Ez várható volt, bár az arányok szélsőségessége meglepő. Az élvonalbeli kutatásnak van néhány kiemelkedő központja, de mi lehet ennek az oka? – tette fel a kérdést a tanulmányt a Magyar Tudomány havilapban feldolgozó Haller József, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, aki a magyar tudósok között az előkelőnek számító 45. helyen szerepel, ami a nemzetközi lista legjobb fél százalékába rangsorolja őt.

Sopronpusztai Akadémiai Emlékerdőben tartották a Magyar tudomány ünnepét.
Képen: Freund Tamás neurobiológus, Kollár László Péter építőmérnök, Ábrahám István Tanulmányi Erdőgazdaság Zrt. vezérigazgatója, Lakatos Ferenc erdőmérnöki kar tanára, Dr. Borovics Attila NAIK Erdészeti Tudományos Intézet igazgatója
Fotó: Máthé Daniella / MD Kisalföld KA

Az ország lélekszáma semmiképpen sem lehet tényező, hiszen az egy százaléknál nagyobb részesedésű országok közül csak kettő tartozik a világ legnépesebbjei közé. Hollandia például megelőzi Kínát, míg Svájc alig marad el tőle. Figyelemre méltó továbbá, hogy az 1,4 milliárd lakosú India a kutatóknak csak 0,6 százalékát adta.

A következő tipp talán a jólét lehetne, feltételezve, hogy a jólétben élő államok megengedhetik maguknak a nívós kutatási apparátus fenntartását. Az összefüggés rendkívül szorosnak bizonyult, de természetesen nem volt abszolút. Azonos gazdasági erőhöz néha lényegesen eltérő kutatói képviselet társult, míg más országoknál a kiemelkedő kutatók „kitermelésének” képessége alacsony volt a gazdasági erőhöz képest.

A lista első helyezettje egy svájci kutató, ­Michael Grätzel, akinek munkáira összesen 247 766 tanulmány hivatkozott. A teljesítmény hátterében egy fontos fotokémiai felfedezéssorozat áll. A kö­vetkező négy helyezett már amerikai. Walter C. Willett a táplálkozás egészségtanával, Edward Witten elméleti fizikával, Ronald C. Kessler mentális zavarokkal, míg George M. Whitesides nanotechnológiákkal foglalkozott. Az első öt helyezett tevékenysége alapján kiderül, hogy sem a művelt tudományterület, sem az eredmények közvetlen gyakorlati alkalmazhatósága nem kulcs a sikerhez.

– Érdemes figyelembe venni, hogy a Nobel-díjasok többsége még elvben sem kerülhetett fel a listára, mert munkásságuk tudományos visszhangja jóval 1995 előtt volt a csúcson. Másrészt a Nobel-díj odaítélésekor – amennyire én ezt meg tudom ítélni – a felfedezés jelentőségét veszik figyelembe. Például az MRI kifejlesztése „Nobel-díjat ért”, hiszen átalakította az orvosi gyakorlatot, ugyanakkor a kutatók relatíve ritkán hivatkoztak a kifejlesztéssel kapcsolatos publikációkra, mert számukra az MRI-berendezés technikai segédeszköz, nem felfedezés – magyarázta a helyzetet lapunknak Haller József.

Magyarország 199 kiemelkedő teljesítményű kutatóval szerepel a listán, és ezzel a 32. helyet foglalja el az országok ranglistáján. Nem állunk rosszul: a 21 kommunista múltú közép- és kelet-európai állam sorában a harmadik helyet foglaljuk el. Csak Oroszország és Lengyelország előz meg, amelyek lakossága csaknem tizenötször, illetve csaknem négyszer nagyobb.

A legjobb helyezést elérő magyarországi kutató Freund Tamás agykutató, akié a 2274. helyezés. Tekintve, hogy 6 880 389 kutató vizsgálata alapján került erre a helyre, ő a kutatók felső 0,03 százalékába tartozik. A magyar listán ­Freund Tamást az 1996-ban elhunyt világhírű matematikus Erdős Pál követi, majd Vicsek Tamás biofizikus, Lovász László matematikus és Horváth L. Tamás állatorvos következik. (Az MTA korábbi elnökei közül Vizi E. Szilveszter a 12.) Még az első ötven magyar is benne van a teljes kutatói populáció felső 0,5 százalékában. A magyar származású, sőt magyar állampolgársággal is rendelkező kutatók közül a hálózatkutató Barabási ­Albert-László a nemzetközi lista 85., míg a Wolf-díjas vegyész Somorjai Gábor a 727. helyet foglalja el. Mindketten amerikai kutatókként szerepelnek a listán, mert publikációikat amerikai munkahelyeik alapján jegyzik.

A tudományos teljesítményt lehetetlen precízen mérni, ugyanakkor mérése elkerülhetetlen, mert a kutatók közpénzeket költenek el, amelyek felhasználásával el kell számolniuk. A korai és nagyon egyszerű mérési eljárások (például a publikált tanulmányok száma) helyét az utóbbi időben egyre szofisztikáltabb rendszerek veszik át. Ezek kulcsmotívuma – alapkutatások esetében – a tudomány fejlődésére gyakorolt hatás, amelyet a hivatkozások számával mérnek. A koncepció lényege, hogy azok a munkák, amelyekre sokan hivatkoznak, jobban hozzájárulnak a tudomány fejlődéséhez, mint azok, amelyekre kevesen. A társadalomtudományok művelői is szerepelnek a listán, a teljes listának mintegy 5 százalékát teszik ki.

– A társadalomtudományok egy része erősen nemzeti jellegű. Egy amerikai nyelvészt például aligha érdekelhetnek a magyar nyelvészet legújabb eredményei, és egy kínai történész sem tartja feltétlenül fontosnak a magyar történelem részletkérdéseit, bár azok számunkra nagyon is fontosak. Ez fordítva is igaz: egy magyar nyelvész vagy történész sem hivatkozik magyar vonatkozású munkáiban angol nyelvészek vagy kínai történészek munkáira. A társadalomtudományok művelői részére ezért nemzeti mérőrendszereket kellene létrehozni, ami tudomásom szerint még sehol sem történt meg – világít rá egy hiányosságra Haller József, aki úgy látja, a tudományos teljesítmény mérése soha nem válhat olyan pontossá, mint a sportteljesítményé, de nem is annyira szubjektív, mint a művészeti alkotásoké. Nehézségei és elkerülhetetlen pontatlansága ellenére azonban a teljesítmény mérésére szükség van, és a hasonló listák intézményesítése objektiválhatja a kutatók értékelését, aminek pályázatok elbírálásában, a szakmai előmenetelben jelentősége lehet. Erre a feladatra jelenleg ez a metodika a legjobb.