A véres zoknitól a jogsiig

Régi bölcsesség, hogy ha örömet akarsz szerezni egy férfinak, kérd tőle, hogy meséljen a seregben töltött idejéről.

Régi bölcsesség, hogy ha örömet akarsz szerezni egy férfinak, kérd tőle, hogy meséljen a seregben töltött éveiről/hónapjairól, vagy arról, hogyan szerezte meg a gépjárművezetői jogosítványát (a továbbiakban: jogsi). Meglátod, rögtön kiderül, hogy egy elkallódott Rambóval vagy kiérdemesült Forma–1-es pilótával ülsz szemközt. Netán mindkettővel egy személyben. A kötelező sorkatonaság eltörlésével az előbbiek száma meredeken csökken ugyan, de ez utóbbiak szívósan tartják magukat.

Bár mindkét témakör hatalmas történetállománnyal rendelkezik az anekdotától a szomorújátékig, helyszűke miatt most csupán a jogsiszerzés világába kukkantunk be, amelynek tartópillérei a vezetésoktatók és a tanuló vezetők. Mivel az oktatók száma eltörpül a reménybeli pilóták létszáma mellett, érthető, hogy a szereposztásnál rendszerint ők húzzák a rövidebbet. E történetekben a tanuló a fejlődő hőst, az oktató az ellenséges környezetet alakítja.

A vezetéstanulás nyögvenyelős folyamatának sok kínos, szomorú, fájdalmas, sőt megalázó pillanata van, ámde érdekes módon elszenvedőjük évek múltán majd úgy emlékszik vissza ezekre, mint felemelő, vidám, sőt hősies történetekre. Önmagára meg igazi vagány fickóként, aki mindig kivágta a rezet. Naná. Kevés olyan őszinte ember van, mint Ábel, aki mindig bevallja: csak negyedjére sikerült a forgalmi (Erdélyben: a „hosszú”) vizsgája. Erről részletesebben majd máskor, de a lényeg: nem önhibáján kívül.

Bár az oktatók mindig úgy hirdetik magukat, mint akik roppant kedvesek és türelmesek, lássuk be: nincsenek könnyű helyzetben. Soha nem tudhatják, ki toppan be hozzájuk. Mivel alkalmassági kritériumok jószerivel nincsenek, pályájuk során bárkivel összefuthatnak, mint a közvécében.

Ábel egyik gyermekkori haverja egy székelyföldi kisvárosban adta erre a mesterségre a fejét. Ez akkor derült ki, amikor hosszú évtizedek után véletlenül egymásba botlottak a nyáron, a Keleti pályaudvar környékén. Az egyik botlás hozza a másikat: beültek sörözni egy kocsmába. A haver a második Unicum után nyílt meg igazán előtte, így Ábel betekinthetett a kisvárosi oktatók hétköznapjaiba és lelkivilágába.

„Nem könnyű, hidd el ­– kezdte barátja. – Sokféle ember van, de hozzám mindig csak a hülyék jönnek, s ez nem igazság. Pár napja ott ülök a kocsiban, a térdemen konyharuha, s a bicskámmal épp egy kolbászdarabot mártanék a megdermedni készülő mustárba, amikor egy szakadt farmeres pofa megkocogtatja a szélvédőt.

Felcsillanó reményem, hogy csak egy bamba turista keresi azt az utcát, amelyikben éppen parkolok, hamar elhamvad, amikor bejelenti, hogy ő az új tanuló. Valóban? És egy új tanuló mindjárt azzal kezdi a karrierjét, hogy megzavarja a mester munkaebédjét?! Mindegy, beültetem a (sajnos nem villamos-) székbe, és tüntetően tovább falatozok. Ismerkedési kérdésekkel próbál zaklatni, mire olyan válaszokat adok, hogy azok összetéveszthetők legyenek a borvízivás utáni rövid hanghatással. Aztán konyharuha el, és egy velős kérdés: mit dolgozik? Tanár vagyok, mondja, s úgy néz rám, mintha tapsot várna. Istenem, mit taníthat ez így, ebben a farmerben a gyermekemnek…? Ráadásul lerí a képéről, hogy azt hiszi magáról: született Schumacher. Csak azért, mert van egy nyavalyás diplomája. Szívesen megnézném, hányast kapott az államvizsgán!

Mindegy, majd én megmutatom neki, hogy mi a véleményem az ilyen alakokról! Az ilyennek nem a sofőrülésen, hanem a faüzemben lenne a helye, sorára várva a szalagfűrész előtt… És milyen nagyképű! Nem azt kérdi, hol indíccsuk a kocsit, hanem hogy: hol indítjuk az autót! A belem kifordul… S még ezt tanítsam valamire!

Mehetünk, mondom, s hagyom, hogy egyből lefullassza a kocsit. Nem szidom, nem káromkodok, a hangulat még nem érett meg erre, csak nézek rá összeszorított szájjal. Újabb próbálkozás, újabb fulladás. Ha úszómester lennék, már rég nejlonzsákban vinnék el hamvasztani. Ismét nem szólok, csak nézek rá fenyegetően, s hagyom, hogy úgy menjünk végig a főutcán, mintha argentin tangót járna a kocsi. Majd, ahogy ott állunk a kereszteződés közepén a dudakoncertben, érzem, hogy eljött az én időm. Ordítozva kiugrok, kirántom az ülésről, hogy mindenki lássa (ha szerencsém van, a tanítványai is), ki az a hatökör, aki ezt a forgalmi dugót csinálta, s dühösen kivezetem a kocsit a város szélére a szemétlerakóhoz, hadd szagolja, hogy mit gondolok róla. Ekkorra általában már eltűnik a nagy gallér, ott remeg átizzadt pólóban előttem, s ha akarom, a tüzes karikán is átugrik. De nem akarom, mert hát mégiscsak emberek vagyunk…

Jól nyissa ki a fülét, mondom, s figyeljen (mert itt én vagyok a tanár – tenném hozzá szívem szerint, de nem teszem): a sofőrködés nem abból áll, hogy nyomjuk a kocsi szemit! Az első alkalommal csak a tükör beállítását gyakoroltatom vele egész órán, hadd becsülje meg azt, amit tanítok neki. A következő napokon sebességváltáskor mindig tüntetően összerázkódom, néha szándékosan belekoppantom a fejem a szélvédőbe. (Ha tanárnő lenne, szólnék, hogy ne markolássza olyan tüzesen a sebességváltót, de így hallgatok…)

Aztán amikor már tudogat ezt-azt, és eléggé elbízta magát, elviszem a poligonra (értsd: rutinpálya) bójázni. Első alkalommal fél méterrel sűrűbben teszem a bójákat, s amikor kettő közt úgy megreked, hogy kiszállni sem tud, ordítozva adom tudtára, hogy a kocsik nem villanypóznák, hogy kétszáz méterre állnak egymástól, akkor is be kell tudni parkolni közéjük, ha éppen csisszre férünk be.

Bevallom, néha úgy elragad az indulat, hogy egyik-másiknak a bokáját is megrugdosom. Egyszer az egyiknek véres lett a zoknija, s hőbörögni kezdett, hogy így meg úgy, emberi jogok, feljelentés, miegymás. Nézze, mondtam, a kollégát azért jelentették fel, mert a tanítványa az első útján elütött egy gyalogost. Engem inkább ezért jelentsenek fel. Megnyugodott. Másnap jó reflexszel ütközést előzök meg a kereszteződésben. A Tanár Úr ekkor már sehol sincs. Borsszem Jankó ül mellettem… A városon kívül, hegyre fel, egy Mercit próbál megelőzni, de persze ötösben ez nem megy, és közeleg a kanyar. Ezt nem tudom megelőzni, néz rám rémülten. Ezt nem, mondom, de a balesetet még igen, na húzzon be sürgősen mögéje!

Nem vagyok szadista, csak utálom, ha valaki tudálékos. Itt aki tud valamit, az én vagyok, aki mindent tud, az ne jöjjön iskolába! Mert ez is iskola, vagy mi…

Aztán mire eljön a vizsga napja, már úgy ragaszkodnak hozzám, mintha én lennék a keresztapjuk. S ha sikerült a vizsgájuk, ha nem, ugyanazt mondom nekik: „Na ugye, Öcsi bácsira érdemes hallgatni!”