Dráma a Dob utcában

Valamikor – a régi jó időkben – mosolygó arcú, fehér ruhás angyalok hirdették a karácsonyi békességet.

Valamikor – a régi jó időkben – mosolygó arcú, fehér ruhás angyalok hirdették a karácsonyi békességet, most tépett szárnyú és szomorú arcú angyalok csilingelnek szegény magyarok szegény karácsonyfájánál, és a békesség is elszállt messze-messze…

[…] Ez jut az eszembe, amint a Fővámház-téri karácsonyfavásárt nézem, ahol kopott ruhájú emberek alkudoznak. Mert drága a karácsonyfa. Ötven korona a legkisebb ár, egy valamirevaló fáért pedig 300-400 koronát kell fizetni. Egy letört gallyért húsz koronát kérnek. Büszke erdeinket elvették, és ebben az évben csak Vas megyéből, Esztergom vidékéről és Cseh-Szlovákiából érkezett mintegy tizenegy vagon fenyőfa.

[…] Egy öreg anyóka topog mellettem. Egy fenyőfaágra alkuszik. Húsz koronát kérnek érte, a néni drágállja. Végre megegyeznek 15 koronában, a vénasszony arca felderül. Megkérdezem:

– Kinek viszi a karácsonyfát, nénike?

– Hát az unokáimnak – feleli. – Árvák szegénykék, az apjuk elesett a háborúban, az anyjuk meg elpusztult ebben a nagy nyomorúságban, most már nekem kell róluk gondoskodnom…

(Az Est, 1920. december 22.)

*

Egy nagy, kétkerekű kocsin tolták őket. Fehérek voltak és kívánatosak, az emberek sóvárogva néztek utánuk. Hirtelen egy villamos jött, és a kocsit hátulról elkapta. Ijedten fut össze az utca népe, a kocsi szilánkokban hever a villamos kerekei alatt, óh jaj, a drága teher agyontiporva. Nagy csődület. Mi történt? Mi történt? „Lehetett ezer”, mondja egy ember. „Borzasztó”, suttogja a másik. „Micsoda érték!”, számolja mellettem egy tanár kinézésű úr. A szekeres ember ijedten panaszolja, hogy majdnem őt is elkapta a villamos. Senki sem törődik vele. Csak nézik, nézik a szerencsétlenül járt ezer darab tojást. A vállalkozóbbak felszedik az eltörött, héjakban maradt féltojást, az asszonyok kajánul örülnek, hogy úgysem ők vették volna meg. „Winterfeldéknél ma rántottat fognak enni”, vihog rosszakarattal egy leány. S amikor végigmegyek a körúton, mindenütt azt beszélik: „Hallotta, hogy a Dob utcában ezer tojást borítottak fel?” Ez Pest szenzációja 1920 karácsonyán.

(Az Est, 1920. december 23.)

*

Nagybiccséről jelentik: Dubik Pál peredméri plébános estefelé hazaérkezett Pejvás köz­ségből, ahol az elemi iskola hittanóráját látja el. Mikor előszobájába lépett, lövés dördült el, amely fején találta. A második lövést már a földön elterülő papra adta le a gyilkos, ez azonban már nem talált. A plébánosnak még volt annyi ereje, hogy a szomszédba vánszorgott, ahol sebeit bekötözték és a pozsonyi kórházba szállították. A plébános lelkes magyarbarát hírében állott, minden valószínűség szerint politikai természetű gyilkossági kísérletről van szó, melyet a Szibériából hazakerült légionárius rablógyilkosok „nemzeti tisztogatás” jelszava alatt minél gyakrabban követnek el. Megjegyzendő még, hogy a plébániával szemben éppen a cseh csendőrség laktanyája van, a merénylőnek mégis nyoma veszett.

(Friss Ujság, 1920. december 24.)

*

A szomorú emlékű kommunizmus egyik eredeti hőse került tegnap a vádlottak padjára. Veres Péter pályamunkás volt Balmazújvárosán, és mint tudni vágyó fiatalember, sokat foglalkozott a szociálizmussal. A Károlyi-forradalom felszínre hozta, a földosztó bizottság tagja lett.

A kommün alatt pedig direktóriumi tag. Huszonöt váddal terhelve került a vádlottak padjára Veres Péter. Lefoglalta a községi pénztárt, a takarékpénztárt és a postát. Felleltároztatta a földbirtokokat és lakásokat rekvirált. Nagy Kálmán táblabíró elnöklete alatt ítélkezett az ötös tanács Veres fölött, aki mindent beismert, de azzal védekezett, hogy elragadta a fiatalos becsvágy és a forradalmi korszellem. Baróthy Zoltán kir. ügyész vádbeszéde és Fráter Lajos dr. védelme után egyévi fogházra ítélték a megtérő bűnöst.

(Egyetértés, 1920. december 25.)

*

Hetedik karácsonyunk ez az idei, amikor szívünk sem tud nyugodtan megülni a fenyőfa tövében, és riadt rebbenéssel elszáll messze vidékekre. Előbb hegységek csúcsait járta be karácsony este, kereste az apákat és fiakat, akik a havas éjszakába fúródó tekintettel az ellenséget kémlelik; ma erdélyi és felvidéki házak ablakai alatt röppen el, hogy megnézze, bíznak és remélnek-e még azok, kiknek hazatérésébe mi végső bizalmunkat és reménységünket vetjük. Szobánk, hol az örökzöld fa áll, hideg, mert fűtetlen. Utcáink sötétek, és nem halljuk a szaladó szánok csengését, sem a hazatérő ezrek vidám lármáját. Lelkünkben meg hadjáratok és forradalmak izgalmai remegnek, véres látomások kísértenek, bosszú, gyűlölség, vad osztozkodási vágy salakja kavarog, és régi kedvünk, ha széttárja szárnyait, romokra telepszik, hogy azokat eltakarja.

Fekete karácsony! – de nem vigasztalan. A szeretet gondolatát adja nekünk, az egyetlen, mely gyászunkból felemelhet. Meddig gyötörnők még egymást! Kopasz fenyőfáink tövében járja át szívünket a régi meleg érzések áramlása, szeressük egymást, szeressünk mindent, ami magyar, ami hozzánk való, örüljünk mindennek, ami magyar energia, cselekvő akarat, képesség, és akkor jövőre ismét ezüst fényében fog reánk ragyogni régi karácsonyunk!

(Az Est, 1920. december 25.)

Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár