Nemrégiben Weöres Sándor Kassák klubbeli látogatásáról tudósítottam, aki 1975-ben az énekelt versekről s új könyvéről, a Psychéről beszélt. Külföldön szerzett benyomásaihoz képest határozottan meglepte, hogy Magyarországon ilyen érdeklődést tapasztal a költészet, ezen belül az ő versei iránt. Mai írásomban egy másik költővendéggel, az Illyés Gyulával folytatott beszélgetést idézem föl, magam készítette magnófelvétel segítségével. 1978 májusát írtuk, a költővel Czakó Gábor beszélgetett.
A „bálozó kedv” feltámadása a magyar fiatalság körében eleinte meglepetésként hatott Illyésre. Szemmel láthatóan nem sok tudomása volt erről az újabb keletű mozgolódásról. A Kassák Klubban tapasztalt táncos-zenés-beszélgetős összejövetel fiatal éveire emlékeztette, amikor ez még természetes dolognak, az általános kultúra részének számított. Így beszélt erről: „Az értelmiségi világ benne van egy ilyen könyvkultúrában, amelyről éppen ilyen dalok meghallgatása után alakulhat ki az ember véleménye: hogy rettentő alacsony színvonalú. Tehát az, hogy ez ellen a nép is (és pláne az úgynevezett alacsony réteg) tiltakozik, és maga csinál valamit, ez a legegészségesebb tiltakozás mondjuk egy hamis álkultúra ellen is.”
Szó került arról is, hogy a Kassák Klubban a néptánc felélesztése mellett az élő és holt magyar költők verseinek „visszanépdalosítása” is folyik. Ezt Illyés az első pillanatban nem tudta hova tenni.
Ő automatikusan a kortárs zeneszerzők által megzenésített versekre asszociált, afféle „szomorúzenére”, amelyről valóban nehéz elképzelni, hogy az utcán a suszterinasok fütyüljék. E műfajra gondolva érthető az a tapasztalat, hogy egy kortárs szerző leginkább a szabad formájú verseket szereti megzenésíteni, mert ott nincs megkötve a keze. A nézőtéren ülő Juhász Ferencről pedig – a közönség nagy derültségére – kapásból az ő hosszú poémái s az jutott eszébe, hogy bizonyos versek alkalmatlanok arra, hogy zenével adják elő őket.
Ebből tehát kiviláglik, hogy régen volt az, amikor a műzene slágerként is működött. Franciaországban sem kortárs műzenéket énekelt a nép, hanem kávéházi sanzonokat, amint hallottuk, „inkább a pesti tingli-tanglikhoz hasonló álrománcokat”. Ezzel már kezdtünk is közelebb kerülni a valódi témánkhoz, kissé lejjebb szállván – hogy úgy mondjam – az alacsonyabb régiókba, ugyanis az „énekelt vers” történeti műfaja semmiképpen nem a liturgikus zene leszármazottjainak a körébe tartozik, hanem igenis a Carmina Burana által közvetített világi, deákos zenei környezetbe. A társalgás során egyre világosabbá vált, hogy mit is művelünk mi itt. Amikor felemlegettük, hogy Tersánszky Józsi Jenőt elődünkként tiszteljük – no persze nem íróként, hanem valamilyen közművészként –, ez rögtön meghozta a közös nevezőt Illyés Gyulával. „Nahát méltán, méltán! – csapott rá a költő a témára.
