Illyés Gyula a Kassák Klubban

Illyés Gyula látogatása a Kassák Klubban mindannyiunkra mély benyomást tett. De azt hiszem, rá is.

– Az ő mellékfoglalkozásairól mosolyogva tudnék beszélni. Annyira hozzátartozott az ő zsenialitásához, hogy hordozható csónakot épp olyan buzgalommal csinált, mint kéthangú sípot […] Ezekkel olyan mélyen foglalkozott – és közben könnyen megoldta őket –, hogy ez a könnyedség ment át a prózájára. A zenéjéhez vajmi keveset értek, de bámultam és csodáltam. Főleg az ambícióját… Hogy örült volna, ha egy ilyen helyre eljöhetett volna. Itt lett volna egész nap. Szervezett ilyeneket. Belebukott egymás után. Pontosan ilyeneket akart csinálni, még a pesti kabarékba is, színházba. Nem kellett. […] Babits mindig panaszkodott, hogy az ő versei nem népszerűek, mert nem terjednek el. Ezt hallotta a Tersánszky Jenő, és nyilván Babits vigasztalására megzenésítette egyik versét, és véletlenül ott voltam, amikor a beteg Babits ágyánál ezt eljátszotta. Azzal, hogy ezt az országban énekelni fogják. Egy fiatalkori verse, hogy zúg a szél, zúg a nád, szóval egy nagyon szép vers. És hát én is meg voltam hatva, de inkább a Tersánszky nemeslelkűségétől, hogy ilyenre képes. És akkor ezt meghallotta a már nagyon öreg Medgyaszay Vilma, és megtanulta. […] Kutassátok fel, meg kell valahol lenni, talán a Tersánszky hagyatékában. […] Még idáig is el akart menni. Szóval még a Nyugat-délutánokon is föllépett. De nem, nem volt rá hangulat. Akkor annyira ez az olvasott irodalom – hogy is mondjam –, gőgösnek nevezett irodalom volt mindenképpen divatban, hogy ő ezzel a természetességgel […] megelőzte a korát.”

Illyés Gyula biztatását komolyan vettem, és Babits Mihály kötetét végiglapozva megkerestem a kissé archaizáló verset, amelynek Szerenád a címe. Meg is zenésítettem, anélkül, hogy a Tersánszkyét hallottam volna, csupán a vers ritmusából kiindulva. Jóval később sikerült megszerezni egy régi, ötvenes évekbeli felvételt Tersánszky daláról, melyet már nem egyedül, hanem alkalmi együttesével játszott. Az biztos, hogy a versszakok közé ékelt „vokál” mai füllel hallgatva nem a legprofibb, de leteszem a nagy esküt, hogy a hölgyek csinosak voltak, mert ebben Tersánszky Józsi Jenő nem ismert tréfát. A kitalálás zsenialitását a megvalósítás technikája nemigen követte; nem véletlen, hogy Tersánszky különféle zenészek bevonásával kísérletezett. Mindenesetre hallva ezt a felvételt most már értem azt is, hogy amikor a megzenésítések zenei értékéről kérdezősködtünk, miért kaptunk kitérő válaszokat. „Hát én ahhoz nem értek” – mondta Illyés. Mégis azt kell mondanom, hogy mindannyian, akik jobb zenei felkészültséggel népdalokat vagy népdalszerű dallamokra énekelt verseket játszunk, Tersánszky Józsi Jenő nagy ötletét váltjuk valóra.

Érdekes volt Vas István költő véleménye, akit arról kérdeztek egy televíziós Cimbora műsorban, hogy ő, aki Tersánszky dalát is hallotta annak idején a Nyugat-délutánokon, mi különbséget lát a két megzenésítés között.

„Hogy mi a véleményem? Nem mondhatom, hogy ég és föld. Mert lényegében nagyon hasonlít. Tersánszky – ha jól emlékszem – ezt a dalt […], mikor először hallottam, biztos, hogy ő maga gitárral énekelte. Tersánszky érzelmesebben énekelte, úgy jobban belevetette magát. Sebő meg hát ilyen fojtottabb vagy visszatartottabb érzelemmel. Hát ma, ma nem is lehet, ugye, azért. De lényegében nagyon hasonlítanak. Lényegében. Ami nyilván onnan ered, hogy mind a kettő a versnek a természetes ritmusából és a természetes magyar hangsúlyból indult ki, ami ma nem mindig divat.”

Illyés Gyula látogatása a Kassák Klubban mindannyiunkra mély benyomást tett. De azt hiszem, rá is. Kellemesen meglepődve szembesülhetett körünkben azzal a ténnyel, hogy ifjúkori eszményeinek jelentős vonulata újraéled az újabb nemzedékek jóvoltából. Meghatódva búcsúzott el tőlünk.