A nagyobb szobrokat régóta Csongrádon, a Máté István–Lantos Györgyi művészházaspár műhelyében készítem el, például a pályázatdíjnyertes Mahler-szobrot, mely az Operában látható.
A plakettek mintázásához elég hely van otthon is. Nemrég egy gyerekkori barátnak, aki pszichiáter lett, egy Freud-plakettet készítettem, köszönetképpen, mert hosszú évek óta náluk töltjük a nyarakat Franciaországban. Carcassonne-ban, felkérésre a kulturális akadémia nyugdíjba vonuló elnökének adományozták az emlékérmemet.
– Kik voltak, akikkel együtt dolgozott az Operában, majd később megmintázta őket?
– Volt, akiről plakettet, másról díjat készítettem, domborművet Ferencsikről és Márk Tivadar jelmeztervezőről. Az előadásokért elnevezésű emlékérmet azok a dolgozók vehetik át – súgó, színpadmester, fővilágosító, díszletfestő, tárvezető, titkár –, akik legalább 15 éve kiemelkedő munkát végeznek. Szintén az én munkám az Operabarátok, a Márk Tivadar-, a Dárday Andor- és a Gela Lajos-díj. Tavalyelőtt a tánc világnapján adták át először a balettművészeknek a Harangozó-díj mellé a szobromat.
– Mit szólt, amikor az Eiffel Műhelyházban felköszöntötték a kilencvenedik születésnapja alkalmából?
– Bepárásodott a szemem. A feleségem tudott róla, de eltitkolta előttem. Egy nap azt mondta, hogy hetek óta nem mozdultunk ki, menjünk, nézzük meg a felújított Eiffel-csarnokot. Kicsit furcsa volt, hogy az érkezésünk után többen csatlakoztak hozzánk, és egy tévéstáb is kísért minket… Aztán megjelent a főigazgató úr, majd a barátok, és Bátori Éva művésznő elénekelt két dalt. Feltűnt egy letakart falrész, amelyet építési területnek véltem. A főigazgató úr a köszöntőjét követően levette a leplet, és alatta ott vigyorgott a falra festett képem a rövid életrajzommal. A két nagy terem közti folyosót Krasznai-korridornak nevezték el. Utána az étkezőkocsiban pezsgőztünk, tortát ettünk, én pedig elmeséltem néhány élményemet. Biztattak, hogy ezeket örökítsem meg egy könyvben. Azóta már jó pár oldal elkészült belőle. Én vagyok az utolsó, aki az Operaház legendás művészeivel, még az első főügyelővel, Butz Károllyal is együtt dolgozhatott. Az ünnepségen is megkérdezték, hogy mi szépet találok az ügyelői munkában. Mindent. Remek volt fizikailag, néha hangilag is az előadás részese lenni. Harangoztam, csöngettem, zongoráztam a színfalak mögött. Többször dirigáltam, például A csodálatos mandarin külső karát, még a milánói Scala énekkarát is! Presser Gábor és Fodor Antal A próba című balettjében magamat játszottam. Bementem a színpadra, üdvözöltem a kollégákat, és mikrofonon kijelöltem a szereposztást. Egyszer a Macbethben beugrottam a hírnök szerepébe. Elnézték a kettős szereposztást, és egyik énekes se jött el az előadásra. Az olasz karmester, Lamberto Gardelli dirigálta a darabot. Hívom a hírnököt, nem jön. Rohan az öltöztető, hogy nincs itt. Elindul a bevezető zene. Hat statisztának kellett bekísérnie a hírnököt, az egyikről lekaptam a csákót, a köpenyét magam elé tartottam, bementem velük a színpadra, és hibátlanul elénekeltem a két sort. Majd kihátráltam a színpadról, hogy ne lássák a farmert rajtam. Szünetben Gardelli megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy én voltam a hírnök. Összecsapta a kezét: „Pontosz, muzikálisz, voce terribile – szörnyű hangja van!” De mégiscsak megmentettem az előadást. Gardelli, amikor ismét az Operában dirigált, örömmel újságolta: „Maga nem is tudja, hogy világhírű lett. Mindenhol elmesélem a beugrását!”
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!