A hírnök nem jött

Nemrégiben ünnepelte a kilencvenedik születésnapját. Több mint ötven évig dolgozott főügyelőként az Operaházban, ahol a legnagyobb művészekkel ­találkozott. Az opera mellett a másik nagy szenvedélye a szobrászat. ­Krasznai Jánossal beszélgettünk.

A Harangozó-díj mellé a balettművészek Krasznai János szobrát is átvehetik

– Tőlem néhány utcára, az egyik érdi általános iskolában látható egy domborműve, melyet Kőrösi Csoma Sándorról készített.

– Milyen kicsi a világ! Nincs róla jó fotóm, megtenné, hogy alkalomadtán készít egyet róla?

– Persze, szívesen. A zenekonzervatóriumban 1953-ban, 23 évesen végzett zeneszerzés, karmester, oboa szakon. Miért lett ügyelő?

– Édesapám nagy zenerajongó volt, gyerekként rengeteg operát hallgattunk otthon. A bátyám, István hegedülni tanult, engem pedig zongorázni taníttattak. Sokat duetteztünk együtt. Már gimnazistaként nekünk kellett előteremteni a betevőt, mert édesapánkat elvitték Oroszországba. Később István Budapestre került, a Magyar Állami Operaház hegedűse lett. Ő szólt, hogy megüresedett az Erkel Színházban a főügyelő helye. Életemben először A csodálatos mandarint láttam. Szédelegve jöttem ki, annyira tetszett. Szerencsére rögtön fölvettek fülkés ügyelőnek. Egy előadáson legalább két ügyelőnek kell lennie. Az egyik a „mélyvíz”-ben van, ő küldi be a szereplőket a színpadra, a másik a fülkében. Ott van az előadás szíve-lelke. A fülkés ügyelő össze van kötve a világosítókkal, kellékesekkel, díszítőkkel, az öltözőkkel, az egész házzal. Mindenki neki jelent, és sok mindenről ő dönt. Fél évszázad alatt azóta már legendává vált nagyságokkal dolgoztam együtt. Nádasdy Kálmán és Oláh Gusztáv rendezőkkel, ­Ferencsik János karmesterrel. Ferencsik előadás előtt mindig a folyosón sétált, majd mikor minden a helyén volt, én indítottam. Egyik este a párt nagyjainak játszottunk. A szervező odalépett Ferencsikhez: „Karnagy úr, kérem, a műsort a szovjet himnusszal kezdjük, majd utána a magyarral. – A sorrend a magyar himnusz, aztán a szovjet – válaszolta Ferencsik. – Nem, nem, fordítva – ellenkezett a szervező. Ferencsik elővette a pálcáját: – Nézze, uram, ebben a pálcában mind a két himnusz benne van. Odaadom magának, és dirigálja őket olyan sorrendben, ahogy akarja.” Persze, hogy a magyar himnusszal kezdtünk.

Krasznai János
Fotó: Góg Laura

– Mikor kezdett el szobrászattal foglalkozni?

– Nem sokkal azután, hogy bekerültem az Operába, ahol nagyszerű szobrászok és festők voltak. Följártam hozzájuk a műhelybe, mert kezdetben ők segítettek mintázni, majd Molnár-C. Pál vett szárnyai alá. Később a fiataloknak – énekeseknek, balettosoknak – képzőművészeti kört szerveztem.

A nagyobb szobrokat régóta Csongrádon, a Máté István–Lantos Györgyi művészházaspár mű­helyé­ben készítem el, például a pályázatdíjnyertes ­Mahler-szobrot, mely az Operában látható.

A plakettek mintázásához elég hely van otthon is. Nemrég egy gyerekkori barátnak, aki pszichiá­ter lett, egy Freud-plakettet készítettem, köszönetképpen, mert hosszú évek óta náluk töltjük a nyarakat Franciaországban. Carcassonne-ban, felkérésre a kulturális akadémia nyugdíjba vonuló elnökének adományozták az emlékérmemet.

– Kik voltak, akikkel együtt dolgozott az Operában, majd később megmintázta őket?

– Volt, akiről plakettet, másról díjat készítettem, domborművet Ferencsikről és Márk Tivadar­ jelmeztervezőről. Az előadásokért elnevezésű emlékérmet azok a dolgozók vehetik át – súgó, színpadmester, fővilágosító, díszletfestő, tárvezető, titkár –, akik legalább 15 éve kiemelkedő munkát végeznek. Szintén az én munkám az Operabarátok, a Márk Tivadar-, a Dárday Andor- és a Gela Lajos-díj. Tavalyelőtt a tánc világnapján adták át először a balettművészeknek a Harangozó-díj mellé a szobromat.

A Harangozó-díj mellé a balettművészek Krasznai János szobrát is átvehetik

– Mit szólt, amikor az Eiffel Műhelyházban felköszöntötték a kilencvenedik születésnapja alkalmából?

– Bepárásodott a szemem. A feleségem tudott róla, de eltitkolta előttem. Egy nap azt mondta, hogy hetek óta nem mozdultunk ki, menjünk, nézzük meg a felújított Eiffel-csarnokot. Kicsit furcsa volt, hogy az érkezésünk után többen csatlakoztak hozzánk, és egy tévéstáb is kísért minket… Aztán megjelent a főigazgató úr, majd a barátok, és Bátori Éva művésznő elénekelt két dalt. Feltűnt egy letakart falrész, amelyet építési területnek véltem. A főigazgató úr a köszöntőjét követően levette a leplet, és alatta ott vigyorgott a falra festett képem a rövid életrajzommal. A két nagy terem közti folyosót Krasznai-korridornak nevezték el. Utána az étkezőkocsiban pezsgőztünk, tortát ettünk, én pedig elmeséltem néhány élményemet. Biztattak, hogy ezeket örökítsem meg egy könyvben. Azóta már jó pár oldal elkészült belőle. Én vagyok az utolsó, aki az Operaház legendás művészeivel, még az első főügyelővel, Butz Károllyal is együtt dolgozhatott. Az ünnepségen is megkérdezték, hogy mi szépet találok az ügyelői munkában. Mindent. Remek volt fizikailag, néha hangilag is az előadás részese lenni. Harangoztam, csöngettem, zongoráztam a színfalak mögött. Többször dirigáltam, például A csodálatos mandarin külső karát, még a milánói Scala énekkarát is! Presser Gábor és Fodor Antal A próba című balettjében magamat játszottam. Bementem a színpadra, üdvözöltem a kollégákat, és mikrofonon kijelöltem a szereposztást. Egyszer a Macbethben beugrottam a hírnök szerepébe. Elnézték a kettős szereposztást, és egyik énekes se jött el az előadásra. Az olasz karmester, Lamberto Gardelli dirigálta a darabot. Hívom a hírnököt, nem jön. Rohan az öltöztető, hogy nincs itt. Elindul a bevezető zene. Hat statisztának kellett bekísérnie a hírnököt, az egyikről lekaptam a csákót, a köpenyét magam elé tartottam, bementem velük a színpadra, és hibátlanul elénekeltem a két sort. Majd kihátráltam a színpadról, hogy ne lássák a farmert rajtam. Szünetben Gardelli megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam, hogy én voltam a hírnök. Összecsapta a kezét: „Pontosz, muzikálisz, voce terribile – szörnyű hangja van!” De mégiscsak megmentettem az előadást. Gardelli, amikor ismét az Operában dirigált, örömmel újságolta: „Maga nem is tudja, hogy világhírű lett. Mindenhol elmesélem a beugrását!”