Buborék

Pumát láttak San Diego belvárosában, delfineket a trieszti kikötőben, a Pilis­ben a turistautakon heverésző szarvasokkal és vaddisznókkal ­találkozhattunk. Úgy tűnt, kevésbé zavarjuk az élővilágot, tehát a leállásnak mindenképpen voltak kedvező hatásai. Magyarországon a megszokott programok ­ellehetetlenülésével a természet felé fordultunk, de vajon javított-e a levegő­minőségen vagy a Föld élővilágának helyzetén a karantén és a gazdasági visszaesés?

Varjú bámészkodik a brüsszeli Mini Európa parkban a pandémia első hullámát követő újranyitáskor. Változó léptékek Fotó: Francois Lenoir Forrás: Reuters

A világjárvány miatti lezárások következtében becslések szerint 2020-ban mintegy hét százalékkal kevesebb üvegházhatású gáz került a levegőbe, mint 2019-ben, amikor szokás szerint megdőlt a kibocsátási rekord. Ez a visszaesés egyébként mindössze arra elég, hogy 0,01 Celsius-fokkal csökkentse a globális felmelegedést 2050-ig – írja az ENSZ Környezetvédelmi Programjának éves jelentése. Ezek a riportok azt vizsgálják, mekkora a különbség a valós szén-dioxid-kibocsátás és a párizsi egyezményben tett vállalásokhoz köthető, beütemezett emissziós célok között. A 2019-es jelentésben még az állt, hogy biztosan elbuktuk a legfeljebb másfél Celsius-fokos felmelegedést, hiszen a következő tíz évben évi 7,6 százalékkal kellene csökkennie az üvegházgáz-kibocsátásnak a vállalt cél megtartásához. Ezt a számot aztán majdnem hozta is a 2020-as év, ám ehhez a gazdaság drasztikus visszaesése kellett. A jelentés szerint a párizsi egyezményben vállalt erőfeszítéseket nagyjából meg kellene ötszörözni ahhoz, hogy a felmelegedés a másfél Celsius-fokos határon belül maradjon. A világjárvány figyelmeztetés, egyúttal lehetőség is arra, hogy a kormányok, cégek és magánszemélyek a bolygó és az emberiség szempontjait figyelembe véve lábaljanak ki a válságból.

Érdekes adat, hogy a globális kibocsátás mintegy kétharmadát a magánháztartások adják, de nem lehet elmenni amellett sem, hogy az emberiség leggazdagabb egy százaléka kétszer annyi üvegházhatású gáz kibocsátásához járul hozzá, mint a legszegényebb ötven százalék, amely mellesleg a klímaváltozás súlyos következményeit is az elsők között szenvedi el. A fejlődő világban az értékes természeti területek általában természetvédelmi vagy olyan zónák, amelyek az ökoturizmustól függenek. Ha pedig nincs nemzetközi utazás, akkor nem mennek az emberek papagájt nézni Patagóniába vagy orangutánt Borneóra, és ez komoly visszalépést jelent az ökoturizmusból élő helyi lakosok számára. A gazdasági válság következtében a szegényebb országokban az emberek éheznek, és ki fognak menni az erdőbe megenni, ami ott begyűjthető és levadászható. A gazdaság lassulásának tehát vannak jó hatásai, mint például a féktelen fejlődés visszaesése vagy az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkenése, de közben éppen azok szegényednek el, akik megőriznék a biodiverzitás, a sokszínűség szépségeit, és értéket látnak benne.

Joe Biden nemrégiben megválasztott amerikai elnök újra a nemzetközi klímavédelmi együttműködés útjára terelheti a világ vezető nagyhatalmát, ha visszalépteti az Egyesült Államokat a párizsi egyezménybe, az ország pedig újra részt vehet a metánkibocsátás csökkentéséért dolgozó Északi-sarki Tanács működésében, vagy befizetheti a korábban már megígért kétmilliárd dollárt is az ENSZ kezelte Zöld Klímaalapba. Biden 2050-ig karbonsemlegességet ígérő programja arra lenne elég, hogy az elkövetkező harminc évben 75 gigatonnával csökkentse az USA üvegházgáz-kibocsátását, összességében pedig 0,1 Celsius-fokkal mérsékelje a felmelegedés mértékét 2100-ig. Nemrég Hszi Csin-ping kínai elnök is azt ígérte, hogy Kína 2030-ig eléri a kibocsátási csúcsot, majd 2060-ig a zéró kibocsátást, ami 0,2-0,3 fokkal foghatja vissza a felmelegedést. Japán, Dél-Korea és az Európai Unió is hasonló vállalást tett, így az évszázad közepére elvileg a jelenlegi globális kibocsátás nagyobbik felét adó öt nagy gazdaság válik nettó zéró kibocsátásúvá. De mennyit érnek vajon a valóságban ezek az egyezmények?

Az első nagy ENSZ-konferencia 1972-ben volt az emberi környezet fontosságáról, a megőrzésének szükségességéről. Közel fél évszázada felkerült tehát a nagypolitika asztalára ez a téma, ám a szakértők szerint azóta nem sok minden történt, ugyanazokat a kérdéseket rágjuk újra, miközben az olajkitermelés változatlanul folyik, megújuló erőforrások pedig csak néhány országban működnek. Báldi András, az MTA doktora, az Ökológiai Kutatóközpont korábbi főigazgatója szerint az egyezmények haszna, hogy napirenden tartják a problémát:

– Kétezerben Európa vállalta a biodiverzitás csökkenésének megállítását. 2010-ig semmi sem történt: vállat rándítottak, hogy majd akkor 2020-ig – röhejes volt. Szerencsére most már léteznek kötelező vállalásokat magukban foglaló egyezmények, az EU 2020-as biodiverzitás-stratégiája tartalmaz jogilag kötelező jelentős lépéseket. Így már van ennek értelme, ugyanis ha nincsenek kötelezettségek és szankciók, akkor minden ország azt csinál, amit akar. A megoldás abban rejlik, hogy a természetességet kell növelni. Az erdők esetében már vannak olyan előremutató fenntartható gazdálkodások, mint amilyet például a Pilisi Parkerdő is folytat: nem csupán levágják a fél hegyoldalt, és eladják a fát, hanem erdőbarát módon bánnak vele. A mezőgazdasági területeken viszont az elmúlt húsz évben kétszázötven százalékkal megnőtt a növényvédő kemikáliák és gyomirtók aránya.

Báldi András hangsúlyozza, hogy az ország kétharmada mezőgazdasági terület, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület adatai alapján pedig tisztán látszik az a szomorú trend, hogy jelentősen csökkennek az ott élő madarak állományai. Mint a kutató példaként említi, az égen daloló mezei pacsirta minden tíz egyedéből az elmúlt húsz év alatt négy eltűnt. A mezőgazdaság környezetbarátabbá tétele fontos lépés lenne Magyarország természeti állapotának a javításához, ám jelenleg a gazdálkodók zöme

– üdítő kivételektől eltekintve – a minél nagyobb traktorban, táblában és kemikáliákban gondolkodik. A búzatáblában kizárólag búza legyen, szerintük az hoz csak profitot.

Varjú bámészkodik a brüsszeli Mini Európa parkban a pandémia első hullámát követő újranyitáskor. Változó léptékek
Fotó: Reuters

Beporzás ecsettel

– Valós példák mutatják viszont, hogy ha természetközeli élőhelyfoltokat hozunk létre a mezőgazdasági tájban, akkor nagy sikereket lehet elérni a beporzók vagy az olyan rovarok elszaporodásával, amelyek aztán természetes ellenségei lesznek a kártevőknek. A gazdálkodót nem éri veszteség, megmarad a biológiai sokféleség azáltal, hogy ökológiai, természetes folyamatokkal helyettesíti a jelenleg agrokemikáliákkal folytatott biológiai védekezést – fejti ki az ökológus, aki szerint mindez a méhpusztulásokat is orvosolná. A virágos szegélyek telepítése régóta működik már, de ezeket lenne hová fejleszteni, hiszen ha leteszünk három cserép muskátlit egy hatalmas búzatáblába, az nem fogja megoldani a problémát.

Korsós Zoltán, az Állatorvostudományi Egyetem docense szerint a fő probléma az emberek felfogásában van, akik alig várják, hogy elmúljon a jelenlegi helyzet, és visszaálljanak a megszokott rendbe. Az emberi hozzáállás nem változik meg olyan könnyen, hiszen hiába halljuk évtizedek óta, hogy baj van, mégsem alakult ki társadalmi érzékenység a biológiai sokszínűség iránt.

– Jó irány lehet az ökoszisztéma-szolgáltatás elnevezésű szemléletmód: nem azt kellene sulykolni, hogy csökken a biodiverzitás, hanem arról beszélni, hogy kipusztulnak a méhek, és nem lesz gyümölcs. Meg kell nézni, hogy az a „szolgáltatás”, amelyet a természet biztosít nekünk, mennyit jelent pénzre váltva, illetve milyen károkat okoz, ha pótolni kell azt. Láttunk már olyan fényképeket, amelyeken Kínában ecsettel porozzák be a gyümölcsfákat, mert nincsen méh – ez pedig sokba kerül. Az utca embere örül, ha nincsenek szúnyogok, de ha emiatt jövőre nem lesz barack, talán elgondolkodik az összefüggéseken. A változás nemzedékeken át tud lezajlani, az embereket pedig talán az anyagias szemléletükön keresztül lehetne megfogni. Az elmúlt év figyelmeztetés lehetne, hogy valami baj van a Földön, a biológusok szerint pedig ezt a vírust több másik fogja követni. Vírusok mindig voltak, a probléma az, hogy a globalizáció révén olyan gyorsan el tud terjedni Kínából a Föld legeldugottabb zugáig, hogy erre korábban nem volt példa. Régen a járványok azért nem okoztak ekkora bajt, mert az adott régióban kiirtottak egy csomó élőlényt, majd elhaltak, ma viszont ha megjelenik egy hasonló vírus, ugyanilyen gyorsan terjed el – érvel a szakember.

A közvélemény figyelmét most elsősorban a koronavírus-járvány köti le, ezért a természeti katasztrófákról, erdőirtásokról szóló hírek kevésbé vannak porondon. Attól viszont, hogy az emberi agy nem képes egyszerre több dolog miatt teljes erőbedobással szorongani, a globális felmelegedés még nem állt le. Báldi András szerint jellemző az emberre, hogy a saját dolgaival foglalkozik, és csak kevesen gondolkodnak, cselekednek hosszú távon.

– Korábban az számított, hogy hova megyünk nyaralni, vagy milyen színű lesz az új autónk: a jóléti társadalmi mázzal foglalkoztunk, most pedig az egészség lett a legfontosabb. Amikor jött a bezártság, és kifosztottuk a boltokat, rájöttünk arra, hogy az élelmiszer is legalább olyan fontos, valamint hogy a vírus ellen csak oltóanyaggal tudunk védekezni, tehát a tudomány szerepe is felértékelődött. Olyan dolgok kerültek előtérbe, amelyekre korábban legyintettünk. Évtizedek óta repkednek különféle hívószavak az ózonlyuktól az amazonasi esőerdő pusztulásán át a klímaválságig, ám érdemben sosem történt semmi, mert drága és túl nagy változtatást igényelt volna a megoldás. A járvány egy hét alatt megadta a választ: átalakította az életünket és a gazdaságot. Láthattuk, milyen gyorsan lehet változtatni, ha megvan a kellő erő, a természet lépett, és lenyomta torkunkon a vírust, nem pedig a vezetőink döntöttek. A sok ezermilliárdos gazdaságélénkítő programokból pedig az is látszik, hogy ha szükség van erre, akkor pénzt is elő tudnak teremteni a kormányok. Az ember és a természet viszonya felborulóban van: ha nem akarunk pórul járni, vissza kell állítani a harmóniát – mutat rá a szakember, aki szerint egyelőre mégis úgy tűnik, hogy a jelenlegi cél a régi gazdasági rendszer működtetésének helyreállítása: londoni pénzügyi elemzők szerint a koronavírus elleni oltások tömegessé válása több mint négy évtizede nem mért világgazdasági növekedést eredményezhet jövőre.

Thaiföldi újszülöttek védőmaszkban egy bangkoki klinikán
Fotó: Reuters

Tehén a szupermarketben

Korsós Zoltán szerint az érzékenyítésben nagy felelősségük van az állami vezetőknek. Áder ­János mindig felhívja a figyelmet a környezetvédelemre, ám a döntések szintjén egyelőre nem sok szerepet kapott a megújuló erőforrások vagy az elektromos autók támogatása.

– Az iskolákban már nincs külön állat- és növényismeret, az alapvető értékrendszer eltolódott: a ma felnövő nemzedékek elszakadnak attól a természetes életközösségtől, amelyben nagyszüleink éltek. Városokban nőnek fel, ahonnan kiszabadulva hatalmas mezőgazdasági területeket látnak, és elvesztik a közvetlen kapcsolatot az erdővel. Legfeljebb Attenborough-filmekben látják, hogy mi van a vadonban: távoli, és nem jelent semmit nekik. Egy mai gyerek nem lát szarvasmarhát a legelőn, vagy tyúkot tojást tojni, nem tudja, hogy mi történik a valóságban, csak a hússal találkozik a szupermarketben. A szülők és az oktatás felelőssége, hogy visszaállítsuk ezt az egyensúlyt, és hogy átadjuk valahogy a gyerekeknek, hogy amiben felnőnek, az nem az igazi természet – magyarázza Korsós, aki szerint egyáltalán nem áll rosszul Magyarország az adottságaival, hiszen Hollandiához vagy Belgiumhoz viszonyítva például sokkal több a természetes terület nálunk, a tudatosság viszont hiányzik. Az emberek nem ökológiai módon akarnak gazdálkodni, hanem a „nyugati” színvonalat szeretnék elérni, pedig nem véletlen, hogy Németországban több kilométer országúti autózás után is tiszta marad a szélvédő. Hazánkban még tele lesz rovarokkal, bár igaz, hogy egyre kevésbé.

A probléma gerince Korsós Zoltán szerint az, hogy az egyes társadalmak a mai napig úgy viselkednek, mint az őserdőben: legyen nekem jó a saját kis buborékomban, ahol aztán a magam irányába terelem a hasznot, ezenkívül pedig nem érdekel a környezetem. Ezt mutatja az is, hogy a saját érdekünkben megszabott korlátozásokra is azt mondja egy széles réteg, hogy ő továbbra is bulizni, vásárolni akar, és nem hajlandó maszkot hordani.

Mobiltelefonjukhoz térerőt kereső emberek hurrikán után Puerto Ricóban. Túl gyors technológiai és kulturális fejlődés?
Fotó: Reuters

Kis háborúk

– A jelenség biológiai magyarázata az, hogy az ember még mindig abban a kisközösségben létezik, amelyben kétszázezer évvel ezelőtt. Evolúciós szempontból ez nem nagy távolság, ehhez képest túl gyors volt a technológiai és a kulturális fejlődés. Huszonnégy óra alatt eljuthatunk a világ másik végére, míg annak idején a faluszéli erdővel és az ott lakó populációval küzdöttünk. Ez a néhány tízezer év nem volt elég arra, hogy az emberi agy és emberi viselkedésformák átálljanak ilyen óriási léptékre. A hétköznapi ember nem tudja felfogni, hogy mi történik a Földön: azt még megérti, hogy mi zajlik a szomszédban, de azt nem látja, hogy milyen globális következményei vannak annak, amit csinál – mondja a természettudós.

Korsós idézi John Maynard Smith és Szathmáry­ Eörs Az evolúció nagy lépései című könyvét, amelyben a szerzők megfogalmazták azokat a nagy lépéseket, amelyek az egysejtűektől haladva ahhoz kellettek, hogy kialakuljon egy tudattal rendelkező, magát felsőbbrendűnek tartó élőlény. Könnyen lehet, hogy újabb ugrás kell ahhoz, hogy feljebb lépjünk. Eljött az ideje annak, hogy a csimpánz jellegű közösségtől eljussunk a globálisan felelősségteljes életmódhoz. Elvégre a science fictionökben is ugyanazok a kis háborúk zajlanak, hiába emelték át a történeteket a jövőbe vagy az űrbe – mert hát emberek vagyunk.

Vörös könyv

A Természetvédelmi Világszövetség vörös listája szerint 26 fajt sikerült megmenteni a kihalástól, miközben 31 feltehetően örökre kiveszett. A lajstrom szerint minden bizonnyal eltűnt a Föld színéről a Dél-kínai-tengerben élő Carcharhinus obsoletus nevű cápafaj, ahogy a Fülöp-szigeteken található Lanao-tóban élő további 17 halfaj is, de három közép-amerikai békafajt is kihaltnak nyilvánítottak a természetvédők. Ezeken kívül 22 békafaj került a kritikusan veszélyeztetett, illetve feltehetően kihalt kategóriába, és szintén a kihalás szélére sodródott az édesvízi delfinek Amazonasban élő faja, a tucuxi néven ismert parti delfin, ezzel pedig a világ összes édesvízi delfinfaja a veszélyeztetett kategóriában van. Szerencsére jó dolgok is történtek: az európai bölény populációja 2003 óta több mint háromszorosára növekedett, így eggyel jobb kategóriába, a mérsékelten fenyegetett fajok közé sorolták. A bölények száma megtizedelődött az első világháborúban a mai Lengyelország és Fehéroroszország területén, majd teljesen eltűntek a vadon élő példányok. A megmentésükre hozott intézkedéseknek és az újratelepítéseknek köszönhetően azóta javult a helyzet. A vörös kánya populációja szintén növekedett a fokozott védettségének köszönhetően, ezért az európai bölényhez hasonlóan kikerült a veszélyeztetett fajok kategóriájából.

A kihalt fajok listájára hosszú kutatás után kerülnek fel (vagy kerülnek le onnan) a fajok. A Magyarországon a nyolcvanas években megjelent Vörös könyv például a sakált, a farkast, a hiúzt és a hódot kipusztultnak tekintette, mára azonban mind visszatértek. Jó kérdés, hogy mennyire a környezetvédelem, azaz az ember tevékenységének eredménye mindez, vagy inkább arról van-e szó, hogy az adott fajban van olyan potenciál, hogy képes a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni.

A sakál vagy a hód az utóbbi kategóriába tartozik. Az óriáspandát, a hópárducot vagy a Ruanda, Kongó és Tanzánia határán őshonos hegyi gorillát nemcsak állatkerti tenyésztéssel, ­hanem élőhelykutatással is sikerült megmenteni. Van tehát sok pozitív eredmény, de alapvetően a Föld biodiverzitás-csökkenését ezek a kis sikerek nem fogják orvosolni. Az élő­helyek átalakítása olyan mértékű, hogy az ­állatok nem találnak megfelelő élelmet, ­szaporodóhelyet, sokszor mérgezés áldozatai ­lesznek. A Föld egyre növekvő mezőgazdasági te­rületein ugyanis kemikáliákat használunk az „élő­világ” ellen, amelyektől nemcsak a ­kártevők, de olyan fajok egyedei is el­pusz­tulnak, amelyeket ­szeretnénk megőrizni, mert az élő rendszerek működtetéséhez nélkülözhetetlenek. A következő évtizedben egymillió faj is kipusztulhat, és általánosságban ­kijelent­hető, hogy szinte minden faj egyedszáma drasztikusan csökken – világszerte és idehaza is.