Élet és rajz

Azon a héten, amikor először jelent meg nyomtatásban rajzom, tíz centivel a pesti aszfalt fölött jártam.

Szerényi Gábor rajza

Igen, én, aki táncházba jártam pestiként, roptam a nyírségi csűrdöngölőt, megéreztem valamit ebből a lélekből. De mindez messze, elvontan derengett, szülőföldje, az iszkázi falusi élet regényes absztrakciójában, és most személyesen, itt, a pesti Duna-parton, a Széchenyi utcában mutatkozhatom be a költőnek, a szívet dobogtató, megzenésített sorok írójának. Bármennyire lámpalázas lettem már a gondolattól is, csak összeválogattam fekete tussal készített absztrakt képeimből, groteszk figurák portréi­ból, és még néhány színes grafikát is, noha tudtam, hogy az irodalmi hetilap csak fekete-fehér nyomással készül.

Amíg az Astoriától átballagtam a Széchenyi utca 1. alatti Élet és Irodalom-szerkesztőségbe, átgondoltam mindent. Némán monologizáltam, hogy miként fogom bemutatni magam. Nem bőbeszédűen (nincs is annyi történetem), de hogy már szerepeltem a Vasutas Képzőművészeti Szakkör csoportos kiállításán, ahol egyébként Benedek György festőművész és Kirchmayer Károly szobrászművész korrigálása mellett igyekszem elmélyíteni anatómiai rajztudásom, aktokat rajzolok szénnel, másolok a Barcsay anatómiai könyvéből is. Gyakorlom természetesen a perspektivikus ábrázolás minél pontosabb módjait, a plasztikusság érzékeltetését. Példaképem Turner, az angol festő, aki olyan érzékletesen jelenít meg hajókat a tengeren, szeretem Paul Klee mágikus játékosságát, Csontváry álomvilágát, amelyben hiába van rengeteg kompozíciós abszurditás, például a Zrínyi kirohanásában, mégis zseniális.

Már az Akadémia utca sarkánál jártam, amikor éreztem, hogy jobb lesz, ha csöndben maradok. Egy nagy költő, egy már életében klasszicizálódott alkotó színe elé járulok, indokolt még az elfogódott zavar is. „Létem ha végleg lemerült, ki imád tücsök hegedűt” – jutott eszembe önkéntelenül a legendás szerelmes vers sora, miközben lépdeltem fel a lépcsőkön, hátra, a képszerkesztés szobája felé, az üvegfalú folyosón. Túl korán érkeztem. Várni kell. Sebaj. Néztem a szekrényt, amelyben rengeteg dosszié, rajzmappa zsúfolódott. Hogy fogok én ide beférni? Itt hömpölyög, áramlik a tenger, és én még hoztam hozzá egy stampedlivel.

Egyszer csak megláttam, ahogy a folyosó végén felbukkan, botra támaszkodva közeledik. Szigorú arc, tiszta tekintet, épp olyan, ahogy a Szép versek antológiák arcképén látható, de már fekete-fehér Orion televíziónkban is láttam, ahogy beszélt épp Kondor Béláról, barátjáról, akinél az „írás és a kép nem kiegészíti, hanem feltételezi egymást”. Kondort én is, mint nemzedéktársaim zöme, lenyűgöző művésznek tartottam, kicsit utánoztuk is egy darabig, vallásos áhítattal zarándokoltunk el utolsó, Bécsi utcai műterméhez, ahol – fotók dokumentálták – készítette apokaliptikus makettjeit. „És itt lett öngyilkos Sarkadi Imre, az író” – suttogták kékharisnya lányok, akikről sütött a beavatottság, és a miniszoknyás lábaikat is megigézve bámultuk, persze nemtörődömséget mímelve.

– Mutassa, mit hozott – mondta a képszerkesztő költő, aki maga is rajzolt. (Meg is vettem a Kísérlet a bánat ellen című albumát, ahol a leghevenyészettebb lóvázlat is sejtelmesnek hat, a töredék szövegek a bölcsesség szétszórt gyémántporának.) Ahogy lapozgatta a mappámat, másként láttam válogatott munkáimat, mint ahogy az ő szeme vizsgálta a rajzokat. Szerettem volna a legjobbaknak véltekkel elkápráztatni, de ő kifürkészhetetlenül zsűrizett. Amit biztos sikernek gondoltam, egykedvűen átlapozta. És lám, néhány olyat, amelyet hirtelen restellni kezdtem („ezt a kiforratlan vázlatot minek is tettem be a többi közé!”), hát éppen azt kapta ki érdeklődve.

Tanácsokat is adott. „Hagyjon több levegőt, lélegezzen a kompozíció” – mutatott épp egy groteszken sötétlő alvilági táj víziójára, amelyet több héten át szőttem be aprólékos tuspontozással, hogy olykor a hajnal ott talált a rajz­asztal fölött, mert nem bírtam abbahagyni a munkát. – Címek is vannak? – kérdezte, s éreztem, hogy próbára teszem, mert csupa „elvont katyvasz” címeket írtam, ami baráti társaságban poén, de „komoly” helyen… hát, mit is mondjak. Mosolygott.

Azon a héten, amikor először jelent meg nyomtatásban rajzom, tíz centivel a pesti aszfalt fölött jártam. Senki nem tudta, hogy a hetedik oldalon az ott az én rajzom. De én igen. És ez elég volt, hogy megmámorosodjak. Az első postán kapott utalványtól kicsit elájultam, annyira megtiszteltnek éreztem magam. Pedig elég keveset fizettek.

Évekig, sőt évtizedekig jártam a Széchenyi utcai szerkesztőségbe, életformámmá vált a sajtóbéli munka. A költő Nagy Lászlót aztán egy fia­talember váltotta, a lap sincs már a Széchenyi utcában, én meg átszegődtem a Magyar Nemzethez. De ahogy az első szerelmet, az első újságrajz történetét, emlékét is a szívem csücskében őrzöm.