Fényes szemek

A két világháború közötti független Magyarország legmegosztóbb külügyminisztere nyolcvan éve hunyt el.

Imrédy Béla (balra) miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, 1938 Fotó: MTI/Reprodukció

A delegáció tagjai tehát bizakodtak abban, hogy hazánk határait a Németországéhoz hasonló arányban húzzák majd meg, aminek erősítésében a Woodrow Wilson amerikai elnök által megfogalmazott pontok, azon belül a népek önrendelkezési joga érvényesítésének reménye is közrejátszott.

Csáky Istvánt 1920 januárjában gróf Apponyi Albertnek, a delegáció elnökének személyes titkárává nevezték ki. Ekkor már kialakulhatott benne a németek iránti tisztelet és a Nyugattól való elfordulás: a fiatal diplomatára nagy hatással bíró Apponyi ugyanis németbarátságáról volt közismert, másrészt ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy az első világháború győztesei figyelmen kívül hagyják a wilsoni pontokat a béketárgyalásokon, előidézve ezzel a nagy területi veszteségeket.

Miután Csáky a trianoni békediktátum aláírásánál is jelen volt, a hazai közvélemény általános traumája ellenére többen is felfigyeltek szorgalmára: 1921-től végleg a Külügyminisztérium szolgálatában állt. Először a vatikáni nagykövetségen dolgozott Somssich József nagykövet kezei alatt, és ebben az időszakában a Szentszék és Magyarország közötti viharos kapcsolatot szoros viszony váltotta fel: a megbékélésnek köszönhető az 1927-es magyar–olasz örökbarátsági szerződés, valamint az Olaszország és a pápa között létrejövő 1929-es lateráni egyezmény megkötése. Csáky ekkor kapta meg első elismerését, a XI. Pius pápa által adományozott Szent Szilveszter-rend középkeresztjét.

Imrédy Béla (balra) miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter, 1938
Fotó: MTI/Reprodukció

A gróf végigjárta a diplomata-ranglétrát: volt ő már a bukaresti követség referense, a külügyi tárca sajtóosztályának helyettes vezetője, majd vezetője is, felvételt nyert a Máltai Lovagrendbe, illetve lengyel, svéd, norvég, bolgár és dán lovagrendek középkeresztjeit is megkapta. A korabeli magyar újságok kiváló, tehetséges diplomatát láttak benne, és a hazai külpolitika egyik nagy motorjának titulálták. Bethlen István kormányfő leváltásakor ennek ellenére neki is távoznia kellett a sajtóosztály vezetői pozíciójából. Utódja a radikális eszméket valló Antal István volt, aki így jellemezte a diplomatát naplójában: „Az íróasztal előtti karosszékben ott ült Csáky István jellegzetes alakjában: beteges halványsárga arcával, fekete széles angol bajuszával, de rendkívül élénk fényes és intelligens szemeivel.”

Madridi és lisszaboni szolgálata után Csákyt kabinetvezetőnek nevezték ki Kánya Kálmán külügyminiszter idején. Ekkor került sor az első bécsi döntésre: 1938. november 2-án hazánk visszakapta a Felvidék egy részét, amelynek lakossága nyolcvan százalékban magyar volt. Ezenfelül a kabinetvezető Benito Mussolini olasz diktátornál elérte, hogy katonai támogatást is kapjon a Magyar Királyság a szlovák–magyar konfliktus esetében a Kárpátalja megszerzéséért.

A korabeli memoárok ebben az időszakban már igen eltérően írtak Csákyról: egyesek szerint ekkor már sejtette, hogy a hitleri közvetítéssel történő magyar területszerzéseknek nagy áruk lesz, mások szerint viszont túlfűtött németbarátságával figyelmen kívül hagyta a baljós jeleket. Ugyanis voltak, akik nem örültek maradéktalanul a területszerzéseknek: Barcza György londoni nagykövet azt tanácsolta Csákynak, hogy ne elégedjen meg a kedvező brit visszhanggal, hanem vegye rá Nagy-Britanniát az első bécsi döntés okmányainak aláírására. A diplomata azonban nem teljesítette a kérést, kiváltva a londoni diplomata haragját.

Mindezek ellenére Kánya Kálmán bukása után jelentős német támogatással került Csáky a külügyminiszteri székbe. Az ő kinevezésével hurráoptimizmus uralkodott el a közvéleményen, főleg akkor, amikor Kárpátalja fegyveres megszerzése után a második bécsi döntésre is sor került szintén Hitler közvetítésével. Ezt követően már Teleki Pál sem örült a sikernek, aki Csákytól Barcza memoárja szerint tartott is: „Az ily rövidlátó és korlátolt felfogás ellen küzdeni igen nehéz, pláne ha ez egyszersmind revízióellenes színt ad aggályainknak. Csáky is úszik ezzel az árral, ő volt már legitimista, liberális, most lelkes németbarát […] Ha Csáky megy [a Külügyminisztériumból – H. G.], ezt a németek ellenük irányuló kihívásnak fognák fel […] nem akarom még [őket] feleslegesen is provokálni. Csákyt ellenőrzöm, lehetőleg vele megyek Berlinbe és Rómába.” Teleki Pál és Csáky István kapcsolatát ekkor már a bizalmatlanság hatotta át, de Barcza Györgyöt vagy Galeazzo Ciano olasz külügyminisztert sem nyűgözte le kollégájuk személye: naplójukban nagyképűnek és képmutatónak tartották, akinek politikáját pusztán a karrieréhsége és a németek iránti hűsége jellemzi.

Csáky István közreműködésével – nyomást gyakorolva Telekire – hazánk az Antikomintern­ Paktumhoz, majd a Berlin–­Róma–Tokió-tengelyhez csatlakozott. A német nyomást némiképp ellensúlyozva Csákyék megkötötték az örökbarátsági szerződést a Nyugattal való kapcsolattartást biztosító jugoszlávokkal 1940. december 12-én. A tárcavezetőnek ez volt az utolsó külpolitikai lépése 1941-es haláláig, amelyet az őt fiatalkorától kínzó, egyre erősödő reumatikus betegsége okozott. Szerepének megosztott értékelése halála után sem csillapodott: a kor sajtóorgánumainak döntő része többedmagával neki tulajdonította az első és a második bécsi döntés eredményét, valamint Kárpátalja megszerzését. Kritikusai szerint viszont Csáky István tehetett arról, hogy a Magyar Királyság a Hitler vezette nemzetiszocialista Németország szövetségesévé vált, amivel közvetve előidézte Teleki Pál kormányfő öngyilkosságát, majd hazánk belépését a második világháborúba, amelyből a vesztesek oldalán kerültünk ki.