Valószínűleg alig van ember, akit ne érdekelne a nyelv és maga az anyanyelv. Akár azért, mert állandó változása mindenki számára felismerhető, akár azért, mert a nyelvi szerkezetek erős kölcsönhatásban állnak gondolkodásunk formáival, így a nyelv magunkról is és a nyelvhasználók közösségéről, a nemzetről is elárulhat fontos dolgokat. Persze a téma iránti érdeklődés a többség számára főként az unalmas iskolai nyelvtanórák után sok évvel támad fel; a tantárgyak képzeletbeli kedveltségi sorában a legtöbb diáknál a nyelvtan a sor vége felé kapna helyet.
Gaál Csaba sebészorvos most megjelent nyelvészeti írásainak első, mentegetőző mondata így szól:
„Nem vagyok nyelvész, de szeretem a szépet, a jót, a szabályozottságot, a logikus cselekedeteket, a következetességet.”
Ehhez a közléshez képest kell a 240 oldal terjedelmű könyvet forgatni, amelyben tizenhat nagyobb fejezetben olvashatunk a nyelvrokonságtól kezdve a kézírás fontosságáig, a nyelvi divatoktól a nyelvromlásig, a nyelvi műveltségtől és műveletlenségtől a humorig számtalan olyan kérdésről, amely nemcsak a szaktudósokat foglalkoztatja, hanem a nagyközönséget is.
A mai nyelvészek közül sokan vitatkoznának azzal az állítással, hogy a nyelv képes-e pusztulni. Ha pedig nincs nyelvromlás, a nyelvművelés is szükségtelen, a nyelvhelyesség ábránd.
Négyesy professzor vagy neves tanítványa, Kosztolányi Dezső nyilván tévedett. A Pesti Hírlap nyelvőre, az újság ajándékaként megjelent kis nyolcadrét könyv, amelyben Horger Antaltól Kertész Manóig számtalan kiváló nyelvész közölt írást, merő ködszurkálás. Grétsy László pedig álomvilágban él. A sok „tévelygőről” – talán elsőként – Benkő Loránd írta meg, hogy a nyelvművelés nem a nyelvtudomány része. Aztán mások, például Heltainé Nagy Erzsébet. Szerinte ugyanis van a nyelvművelésnek grammatikus, és van dilettáns része. Az előbbi a tudományos. Kálmán László és Nádasdy Ádám ennél talán kicsit szigorúbban fogalmaznának, kétségbe vonva mindenféle nyelvművelés létjogosultságát. Kertész Imre mást gondolt. Az 1991-től tíz éven át készített feljegyzéseiben, A nézőben úgy fogalmaz:
„A nyelvromlás a teljes szellemi káoszra, a teljes szellemi káosz a felbomlásra, a felbomlás a halálra mutat.” Ezzel a mottóval kezdődik Gaál Csaba könyvének nyelvromlásról szóló fejezete.
A könyv hatalmas mennyiségű munkára hivatkozik, amelyek között azonban kevés a kortárs nyelvészeti szakmunka. Ebből következően az olyan alapvető kérdésekben is, mint a nyelvművelés szükséges vagy szükségtelen volta, egyébként gyakran egymással vitában álló nyelvészek aligha fogják elfogadni a könyv minden egyes megállapítását. Ennek ellenére sokak számára lehet érdekes ez a hatalmas műveltségen, háttértudáson, olvasottságon alapuló, jó értelemben amatőr nyelvészeti kaleidoszkóp.
