A IX–XI. század közötti időszakot a közvélekedés máig a sötét jelzővel illeti, de valójában „A keresztény Európa kiteljesedése” szemtanúi lehetünk. Adamik Tamás, az ELTE professor emeritusa ezt az alcímet adta az említett időszak latin irodalmát tárgyaló művének, a Latin irodalom az átmeneti korban címűnek. Adamik Latin irodalom a kora középkorban (VI–VIII. század) és Latin irodalom a Karoling-korban (VIII–IX. század) című, rendkívül széles és átfogó kitekintést adó műveinek páratlan folytatása ez. Ekkoriban találja meg az alaphangját az európai keresztény irodalom.
Adamik Tamás kötetének legvonzóbb mozzanata, hogy európai kontextusban tárgyalja a korabeli magyarországi latin irodalmat:
„Az államalapítás korában Magyarországon is művelni kezdik a latin nyelvű irodalmat, olyan kiemelkedő alkotásokkal gazdagítva azt, mint Szent István Intelmei vagy Szent Gellért Elmélkedése.” Éppen ezért nem kiváló nyugati szerzőkről szóló összefoglalókból és magyar szövegfordításokból, hanem a nekünk igen kedves István király irodalmi munkásságáról írtakból emelek ki.
István király az államalapítással a latin világot Magyarország keleti határáig terjeszti ki
– hívja fel a figyelmet erre Adamik. István művelt, latinul írni és olvasni tudó uralkodó volt, akinek nevéhez az első magyarországi (latin) irodalmi mű köthető: megszületett ezzel a latin nyelvű magyar irodalom. Fiához, Imre herceghez írt művének bevezetőjében bensőséges atyai szigorral szól „hőn szeretett fiához”. Ezek a tanácsok segítik a trónörököst abban, hogy királlyá válva „szebbé tehesd mind magad, mind alattvalóid erkölcseit”.
Rendkívül érdekesnek tartom azt a részt, amelyben a korábban született Karoling-királytükrökkel hasonlítja össze a professzor a művet, kimutatva számos tartalmi és nyelvi-stilisztikai hasonlóságot és egyezést. Jól látható ebből, hogy az istváni mű követi a korabeli nyugat-európai műfaji hagyományokat, az Intelmekben számos intertextuális utalás fedezhető fel.
Az Intelmek tíz fejezetének üzenete sok megfontolandó tanácsot őriz.
Első három fejezetében a katolikus hit megőrzésének fontosságáról, az egyház helyzetének megszilárdításáról és a főpapoknak kijáró tiszteletről szól István. A 4. rész A főemberek és a katonák megbecsüléséről címet viseli, s ebben államalapító királyunk megfogalmazza, hogy „emberi méltóságát tekintve minden ember egyenlő”. Az 5. rész az uralkodó elfogulatlan ítélkezéséről elmélkedik, míg a 6. a hazánkba érkező más népek befogadásáról. Felhívja fia figyelmét arra is (7. fejezet), hogy a király mellé rendelt tanácsra szükség van. A 8. fejezetben visszatér a gyermek engedelmességére a királytükör.
