Balkáni karantén

Az amerikai polgárok többsége – hiába próbálja a média másként beállítani – nem túlságosan derűlátó Bidennel tekintetben.

Szerb katona a belgrádi második világháborús emlékműnél, 2020 Fotó: Getty Images/Pierre Crom

Mit hoz a Biden-éra az USA-nak és a világnak? Az amerikai polgárok többsége – hiába próbálja a média másként beállítani – nem túlságosan derűlátó e tekintetben. Nem lesz könnyű velük elhitetni, hogy Joe Biden képes lesz a szétszakadt társadalom egymással szemben álló részeinek összebékítésére. A médiában a legtöbb megszólaltatott a „normalitás” győzelméről beszélt anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna, pontosan mit ért ezen.

Tételes felsorolás alapján könnyű lenne belátni, hogy valójában „normálisabbak” voltak Trump intézkedései, az olyanok, mint például az amerikai gazdaság erősítése, új munkahelyek létrehozása, mint az előző, demokrata elnököknek épp az ellenkező irányba ható politikája. Fölösleges volna, hiszen Biden megígérte, mindent másként fog csinálni. Valóban, a hivatalba lépése óta eltelt néhány napban egymás után „csinálta vissza” Trump több intézkedését, mint például a párizsi klímamegállapodásból való kilépést vagy a támogatás megvonását a WHO-tól.

Szerb katona a belgrádi második világháborús emlékműnél
Fotó: Getty Images/Pierre Crom

De vajon mindent vissza lehet-e vagy éppenséggel akar-e csinálni az USA? A válasz: nem. Az utóbbi egy-két évtizedben jelentősen megváltoztak az erőviszonyok a világban. Már nem elég, bár még mindig nagyon fontos Oroszország „kordában tartása”, Kínát is meg kell próbálni korlátozni. A visszatérés a régi rendhez nem lehetséges, még akkor sem, ha az európai fővárosok többségében ezzel a várakozással tekintenek Biden elnöksége elé. Jó néhány dologban ő sem engedhet az európai szövetségeseknek, így például a NATO-tagsággal vállalt kötelezettségeik teljesítésében, különösen, ha visszatér az USA világrendőri szerepéhez. Kína Biden távozása után is gazdasági-politikai rivális maradna, Washington tehát továbbra sem nézheti tétlenül, hogy európai szövetségesei mindinkább Kína gazdasági és az ezzel óhatatlanul együtt járó politikai befolyása alá kerülnek.

Az Oroszországgal megvívandó csata egyik legfontosabb színtere viszont a Balkán lesz.

Trump inkább csapatkivonásokról döntött, és – reméljük – úgy kerül be a világtörténelembe, mint azon amerikai elnökök egyike, akik nem kezdtek háborút. Bidennel, illetve a mögötte álló háttérhatalommal kapcsolatban ugyanakkor lehetnek félelmek, és Moszkvában alighanem vannak is. A Kreml gyakran hangoztatja, hogy az USA új választóvonalat akar húzni a Balkánon, ismét geopolitikai csatározások színterévé kívánja tenni a hányatott sorsú félszigetet. A vád kölcsönös, és azt a vonalat valóban Washington és Moszkva közösen húzza. Oroszország mindig is ellenezte a NATO terjeszkedését a határai felé, de a „keleti blokk” szétesése idején túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy megakadályozza. Az USA folyamatosan törekszik egyfajta „cordon sanitaire”, karanténövezet létrehozására Oroszország körül. Ennek fontos elemei a balkáni országok, amelyeket Amerika igyekszik betuszkolni a NATO-ba. Az egykori Jugo­szlávia területén egyfolytában Szerbiát támogató, időközben magára találó Oroszország ezt változó sikerrel gáncsolja. Szlovénia és Horvátország NATO-tagságával szemben nem tanúsított látványos ellenállást, Albánia esetében sem, de az albán sasok országára egyébként sem számíthat mint oroszbarátra.

Ez lehet az egyik oka annak, hogy a balkáni „pakliban” a Trump-kormányzat elsősorban az albán lapra tett. Jóllehet Szerbia alkotmányában rögzítette katonai semlegességét, Oroszország mégsem bízik benne maradéktalanul, ezért félig-meddig fedett szerbiai katonai jelenlétével is nyomatékot ad annak, hogy a balkáni ország NATO-tagságát ellenezné. Szerbia – bár ügyesen kihasználja az orosz–amerikai versengést a „kegyeiért” – tart attól, hogy rosszabbul jár Biden és a demokraták hatalomra kerülésével, mert Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában a muszlimokat fogják támogatni.

Utóbbi jövőjét ugyanis Washington központosított államhatalom megvalósításában látja, amelyben természetesen Szarajevó parancsol. Lavrov orosz külügyminiszter decemberi szerbiai és boszniai szerb köztársaságbeli látogatása során nyíltan a NATO-tagság ellen foglalt állást. A boszniai szerb „állam” távol is kíván maradni a nyugati katonai szervezettől. Féltékenyen őrzi a 2005-ös daytoni békével megszerzett különállását, és folyamatosan a teljes kiválással zsarol. A békeszerződés körül bábáskodó nyugati országok, köztük az USA is ezt látja a legfőbb oknak, amiért Bosznia-Hercegovina ennyi év után sem működőképes. Ezért már hosszabb ideje a békeszerződés ­felülvizsgálatát szorgalmazzák, aminek a szerbek – Drinán innen és túl – ellenállnak. Félő, ha a Biden-kormány túlfeszíti a húrt, nemcsak Szerbiával, hanem Oroszországgal is szembetalálja magát.

Az amerikai–orosz kötélhúzás szempontjából másik neuralgikus ponton, a nyelvét és vallását tekintve szerb, de eltérő identitású és több évszázados önálló állami múltra visszatekintő Montenegróban 2017-ben megvetette a lábát a NATO. Ezt Szerbia és a háttérből Oroszország hiába próbálta megakadályozni. Az augusztus 30-i választásokon azonban a nyugati katonai szövetség ellenfelei győztek. Ezzel új játszma indult. A Belgrád- és Moszkva-barát új kormánynak a Nyugat értésére adta, a NATO-ból való kilépésre ne is gondoljon, minden egyéb tekintetben azonban várakozó álláspontra helyezkedett.

A Krivokapić-kormány pedig erőltetett ütemben „fordítja vissza” elődeinek az országot Szerbiától és Oroszországtól eltávolító rendelkezéseit. Ha túl messzire mennek, forrpontra hevülhet a belpolitikai helyzet. Ha ellenben a nyugati nyomásgyakorlás lesz túlságosan direkt, az USA-nak, illetve Bidennek Oroszországgal és kinyújtott karjával, Szerbiával gyűlik meg a baja. A kilátások nem túl biztatók a világnak e robbanékony kis szögletében.